Tisztelt Emlékezők!
Talán egyetlen egy történelmi korszak sem hagyott örökül annyi nagyszerűt és annyi torokszorítóan borzalmasat, mint a mögöttünk hagyott huszadik század. Mindazon népek számára, amelyek nem kényszerültek diktatúrák áldozataivá, a letűnt évszázad inkább emelkedést hozott, összes háborúi, a demokráciák összes válságai, tévútjai és vétkei ellenére is. A magán- és közéleti szabadság megnövekedése, az egyre többekre kiterjedő létbiztonság, az életpálya megválasztásának kitágult lehetőségei százmilliók életét tették különbbé.
A vasfüggönytől keletre azonban már nem a holdraszállás, inkább az idegen megszállások emberöltőkre megmerevedett, kényszeres valósága maradt a huszadik század legmaradandóbb emléke. Az erőszak kultuszán és a fajelméleten alapuló nemzeti szocializmus Harmadik Birodalma tizenkét esztendőnyi tombolás után elbukott, a Szovjetuniónak átnevezett Szovjet-Orosz Birodalomban, a Népköztársaságnak átkeresztelt Kínai Birodalomban, Hanoitól a Kárpát-medencéig egy generációkon át tartó emberkísérlet zajlott. A kísérlet közel számillió emberi életbe került. A kísérlet vezetői, Lenin, Sztálin, Mao Ce-tung és vazallusaik, Enver Hodzsától Rákosi Mátyásig és Kim Ir Szenig mindannyian egy kizsákmányolástól, elnyomástól mentes társadalomról harsogtak. A belátható időn belül megvalósuló, világboldogító kommunizmus nevében vak engedelmességet követeltek az uralmuk alá vetett, tetszésük szerint fel- és elhasználható alattvalóktól, akiknek egyetlen, megismételhetetlen életük ment rá homályos hatalmi és ideológiai rögeszmékre, a meseszerűen tökéletes jövendő és fejlett Nyugat villámgyors utolérésének vérgőzös álmára.
De minek is ezt ennyit magyarázni, gondolhatják sokan, ugyan mi újat lehet még mondani a sztálinizmusról? A témát feldolgozza a történelemtudomány, a művészetek, a tankönyvek. Az emlékezés pedig fárasztó és megrendítő, ami volt, az elmúlt, Oroszország messze van, Kína még messzebb, mindig a jelen gondjai az igazán égetőek, az idősebbeknek, tapasztaltabbaknak úgyis megvannak a maguk emlékei a Rákosi- és a Kádár-korszakról, a fiatalabbak pedig inkább foglalkozzanak a jövővel, az talán még javítható.
Az itt jelenlévők, megemlékezők, nyilván tisztában vannak azzal, hogy a kényelmes, bamba felejtés önveszélyes, s hogy éppen a tudatlanság homályába sikkadt, átgondolatlan múlt lehet a legkártékonyabb. De vajon hányan értik és érzik át azt, hogy huszadik század tapasztalatainak a lehető legjózanabb értelmezése nélkül jóval kiszolgáltatottabbak vagyunk mindenféle életroncsoló hatású tervnek, népámításnak, visszaélésnek, hódításnak. Hogy a múltból kikövetkeztethető felismerések nélkül a jövőről sem lehet elképzelést alkotni, és hogy a történelemnek nincsen vége. Az emberhez méltó élet keretei csak akkor létezhetnek, ha valakik létrehozzák, fenntartják, újraalkotják őket.
Nekem még elmesélte a nagyapám, hogy amikor 1951-ben önállóságához ragaszkodó, a termelőszövetkezetbe be nem lépett parasztgazdaként kérelmezte terménybeszolgáltatási kötelezettségének enyhítését, indoklásként előadva, hogy családja már éhezik, akkor a hivatali ügyintéző annyit válaszolt neki, hogy ha nincsen ennivalójuk, akkor nyugodtan menjenek legelni. Ám az ötvenes évek tapasztalatai egyre inkább kikopnak a családok emlékezetéből, az első évek vérengzése után felpuhuló kádári diktatúra iránt pedig ma is sokan éreznek nosztalgiát.
Erdődi Lajos emlékművénél állva talán nem tűnik könyvízű gondolatnak, hogy az emberi világ minősége nagy részben azon múlik, hogy egy társadalom milyen elképzelések alapján szerveződik meg. Sem a zsarnokság, sem a népfelség alapján működő társadalmak nem a természet szülöttei. Erdődi Lajos és azok, akik hozzá hasonlóan ébresztői voltak környezetüknek, koruknak, olyan ügyek érdekében küzdöttek, amelyek egy tisztességesebb, szabadabb világ alapjait akarták megteremteni. Választhattak, élhettek volna másképpen is. Erdődi lehetett volna sikeres ügyvéd Gyulán vagy Budapesten, válságba jutott nemzetével, a szegényparaszti nyomorúsággal nem volt kötelező foglalkoznia. Lelkiismeretének parancsára azonban más utat szabott önmagának. Életének alapvető felismerése volt, hogy önző módon irányító, cinikus elit és kisemmizett, elkeseredett többség sosem képezhetnek összetartó, erős nemzetet, az elnyomottakért folytatott küzdelem és a hazafiság számára ugyanazt az ügyet jelentette. Előbb a Bartha Miklós Társaság főtitkáraként, utóbb a Szociáldemokrata Párt viharsarki szervezőjeként, a szegények ügyvédjeként folyamatosan kockázatot vállalt, elszenvedve ezért rendőri zaklatást, csendőrpofont, internálást, börtönt. Bármennyi üldöztetést kellett elszenvednie a Horthy-korszakban(legelőször egyik magánlevelének egyetlen, a rendszert elkeseredetten bíráló mondatáért börtönözték be), mindig távol maradt a bolsevik gondolkodástól, követőit nem a mindennapi rend fölforgatására, hanem természetes érdekeikért, a választójogért, földhöz jutásért folytatott békés politikai küzdelemre készítette föl. Részt vett az ellenállási mozgalomban, kormánykapcsolatai révén mentette a zsidó származásukért, németellenességük miatt üldözötteket.
Az uralomváltás, a szovjet megszállás első napjaitól kezdve látta, hogy a szovjetek favorizálta Kommunista Párt túl sokat képvisel a megszállók érdekeiből, s ezt a véleményét közölte is a gyulai kommunista pártszervezet megalakításánál bábáskodó Vas Zoltánnal, aki innentől fogva Erdődit a helyi pártvezetők buzgó asszisztálásával lejáratni és bebörtönöztetni igyekezett, már 1945-ben. A felhozott vádakat, miszerint az internálótáborban a politikai rendőrség besúgója lett volna, senki sem tudta bizonyítani, egy neki tulajdonított feljelentő levélről az írásszakértői vizsgálat kimutatta, hogy hamisítvány, így végül a Népbíróság tisztelőinek zajos ünneplése közepette felmentette. Megfélemlíteni ezzel a meghurcoltatással sem sikerült, 1947-ben a Szovjeturalom, a készülő diktatúra ellen szervezkedő Magyar Közösség tagjaként tartóztatták le, majd a SZU-ban tíz év kényszermunkára ítélték, Szibériában tucatnyi GULAG-táborban gyötörték majdnem halálra. Amikor 1955-ben hazatérhetett, a testsúlya 36 kg volt. A Kádár-rendszerben is megfigyelték, zaklatták, 1960-ban ismét börtönbe kerül, a vád már megint az volt, hogy magánlevelében a rendszert bírálva „izgatott”.
A kommunista diktatúrák magyar áldozataira emlékezve muszáj elgondolkodni azon, hogy pontosan kiket is soroljunk az áldozatok közé. Erdődi Lajos és még tengernyi sokan, különféle pártállású politikusok, származásukért üldözöttek, vagyonuktól megfosztottak, kuláklistával, beszolgáltatási rendszerrel sújtottak, kitelepítettek, bebörtönzöttek, kivégzettek, a meggyilkoltak özvegyei és árvái nyilvánvalóan áldozatok voltak. De bizonyosan idetartoznak a mindennapos félelemtől vergődők, az éjszakai nyugalmuktól, életformájuktól megfosztottak, a meghunyászkodók, a zsarnokaikat ünnepelni kényszerülők, a megtévesztettek.
Az áldozatok sokszor maguk is bűnösök voltak, a rémségesen meggyötört, hithű sztálinista Rajk László, a rettegésében családját kiirtó, öngyilkosságba menekült belügyminiszter, Zöld Sándor, az önmagával meghasonlott, 1952-ben rejtélyes hirtelenséggel meghalt Blanár László, a sztálinista párt megyei vezetője, aki a harmincas években Gyulán „a szegények orvosa”, széles körben becsült, humanista egyéniség volt, ám 1945-ben már Erdődi Lajos ellen vádaskodott.
S akikről ritkán esik szó, a Kádár-rendszer puhább, élhetőbb diktatúrájának áldozatairól. Azokról, akiket már nem a börtön, hanem az öncenzúra, a kényszerű vigyorgás, a kivégzésekről való megfeledkezés, a család, az életpálya sikere érdekében vállalt behódolás torzított el. Az öngondoskodás és az önálló gondolkodás, a vélemény melletti kiállás terhéhez hozzá nem szokott, az engedmények jutalomfalatjait, a megoldásokat kényszerűségből mindig a hatalomtól váró közemberek milliói is áldozatok voltak, s mi mást hagyományozhatnának tovább, mint azt, amiről tapasztalatokkal rendelkeznek.
Ám van egy másik huszadik századi hagyományunk is. Az, amit a népi írók, a harmincas évek kisgazdapártja és szociáldemokratái, a zsidótörvények ellen tiltakozó Bartók, Babits és Móricz Zsigmond, a náci birodalommal szakítani akaró, a totális rendszerek veszélyeit felismerő konzervatívok, József Attila, Márai Sándor és Bibó István, a sztálinista dogmáktól elszakadni képes Nagy Imre, 1956 október huszonharmadikájának tüntetői, az 1980-as évek végének különféle irányzatokhoz tartozó rendszerváltoztatói, a vállalt feladatáért önmagát feláldozó Antall József képviseltek.
A felsoroltak mind csupán csak naiv álmodozók lettek volna pusztán azért, mert nem tartották helyénvalónak azt, hogy az erőszakosabbakké a világ?
Vélemény, hozzászólás?