’56-os megemlékezés a gyulavári kopjafánál

Alapítványunk által fölkért szónok emlékezése:

Tisztelt Megemlékezők!

Megemlékezni gyűltünk össze itt a kopjafánál a gyulavári híd mellett, megemlékezni azokról, akik 57 esztendővel ezelőtt mertek szabadságról álmodni, és mertek tenni érte. Közülük sokan az életüket adták, mert hittek a szabadság, a haza és a nemzet ügyének fontosságában.
1956. október 23. a magyar történelem egyik legjelentősebb napja: ezen a napon robbant ki Magyarország népének forradalma a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca.
A forradalom lángja csak rövid ideig loboghatott, mert a nyugati hatalmaktól várt segítség híján az orosz tankok lánctalpai évtizedekre eltiporták, kioltották azt.
Két emberöltőnyi idő telt el azóta. Az idő lassan begyógyítja a sebeket. A mi feladatunk, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni az akkori eseményeket, a bátor és áldozatvállaló emberek emlékét: hogy ők példaképek maradjanak magunk és a jövő nemzedéke számára.

Ezen a helyen, e kopjafán két név olvasható: Mány Erzsébet és Farkas Mihály neve. Ők a nehéz időkben tetteikkel és életük feláldozásával egyértelmű választ adtak arra, hogy a hazugság, az igazságtalanság és az elnyomás ellenében melyik oldalon van a helye az igaz életre vágyó becsületes embernek.
Az itt jelenlévő idősebbek között még vannak, akik szemtanúi és részesei voltak az 1956-os forradalomnak, és vannak Önök között olyanok, akiknek szülei, nagyszülei, rokonai vettek rész a Gyulán, Gyulaváriban zajló eseményekben, vagy éppen itt, ezen a helyen.

Megemlékezni gyűltünk össze. Megemlékezni, és ezáltal őrizni is a lángot – a szabadság, a helytállás és az áldozatvállalás lángját, és fejet hajtani 1956. hősei és mártírjai előtt.
Évtizedeken keresztül az ’56-os forradalomról beszélni sem lehetett nyilvánosan. Az idő múlásával már egyre kevesebben vannak az országban, és a városunkban is, akik saját emlékeik alapján tudják elmondani és továbbadni az ’56-os történések helyi vonatkozásait.
Szükséges, kell hogy beszéljünk róla, hogy a fiatalabb generáció számára se merüljön feledésbe az, hogy 1956-ban e kicsiny ország egyedül, segítség nélkül hősiesen szembeszállt a sztálinista diktatúrával és a szovjet megszállással.

1956-ra, a már több éve tartó Rákosi-rendszer óriási, nyomasztó teherként nehezedett a magyar népre. A vezető pozícióban lévőket kivéve, alig-alig volt olyan család, amelyet nem ért valamilyen sérelem: államosítás, kuláklistára kerülés, mellőzés, megfélemlítés, meghurcoltatás, vagy börtön.
Az ország a szovjet hadsereg megszállása alatt állt, idegen érdekek és idegen ideológiák irányították a második világháború borzalmaiból még alighogy felocsúdott nép életét. Az államosítás, a megfélemlítés, a fizikai és lelki terror, a hazug kommunista propaganda ellen elsősorban a fiatal értelmiségiek, – a főiskolások és egyetemisták merték nyíltan felemelni a szavukat.
A diákok október 23-i budapesti békés tüntetéséből, – a rájuk leadott sortüzét követően, nagyon rövid idő alatt az egész országra kiterjedő forradalom lett.

A feszültség nem csak Budapesten, hanem vidéken is egyre nőtt.
Hogy helyi példát említsek: Gyulaváriban történt 1956. október 22-én, a budapesti események előtt egy nappal, hogy az igazságtalan beszolgáltatások miatt felháborodott, zúgolódó kisebb tömeget az országgyűlési képviselő, Nagy Károly próbálta megnyugtatni, és elismerte a Rákosi-rendszer hibáit és igazságtalanságait.

A Budapesten, október 23-án és 24-én történteket a rádió és a sajtó akkor még elhallgatta, vagy csak részben tudósította, így vidékre – Gyulára és Váriba is – csak némi késéssel érkeztek meg a hírek.
Gyulán október 26-án délután kezdett gyülekezni a tüntető tömeg a Kossuth téren, ahol közel 3 000 ember gyűlt össze. Az akkor ott álló szovjet emlékműről eltávolították a vörös csillagot, később a középületekről is leverték e jelképet. Az emberekben ismét feléledt a remény, a szabadságvágy, a jobb és igazabb életbe vetett hit.
A Kossuth téren akkor Simonyi Imre mondott beszédet, és higgadtságra intette a jelenlévőket, hogy őrizzék meg a rendet és tartózkodjanak az önkényes bosszútól a korábbi sérelmeik miatt.
Azon az estén Gyulán Forradalmi Bizottság alakult.

Gyulavári ekkor még különálló település volt, saját közigazgatással. A gyulai tüntetést követően másnap, október 27-én kezdtek Váriban is gyülekezni az emberek. Nagy számban mentek át Gyulára, ahol aznap, immár a gyulaváriakkal együtt, mintegy 8 000 ember tüntetett. Gyulaváriban is megalakították a Forradalmi Bizottságot.
Mindkét településen akadtak olyan rátermett emberek, akik abban a nehéz és kiszámíthatatlan helyzetben fel merték vállalni és felelősséggel el is tudták látni az irányítást.
Gyulán Nádházi János volt az, aki szabómester létére, rendkívüli bölcsességgel, hozzáértéssel és higgadtsággal vette kézbe a vezetést.
Váriban Petrás János, majd Molnár Mihály hasonló módon irányította a Forradalmi Bizottság munkáját.
Mindkét helyen, Gyulán és Váriban is fegyelmezetten történt a korábbi vezetők eltávolítása, betartották a törvényességet és nem hagyták, hogy kirívó önkényeskedések és nagyobb rendzavarások történhessenek.
A vezetők összefogásra, helytállásra és munkára szólították fel a lakosságot. A Budapesten harcolók megsegítésére szolidaritásból sok teherautónyi élelmiszert juttattak el a fővárosba.

Az ország néhány napra fellélegezhetett: az oroszok elhagyták Budapestet, visszavonultak a vidéki laktanyákba. Aztán hamarosan egyre aggasztóbb hírek érkeztek arról, hogy a nyugati hatalmak hallgatnak, nem segítenek, és magára hagyják a magyar népet, – ez pedig mintegy felhatalmazás volt a szovjet hatalom számára, hogy fegyveres erőkkel verje le a forradalmat.
Magyarországot hamarosan ismét megszállták az orosz katonák, és a gyengén felfegyverzett, sok helyen pedig fegyvertelen polgári lakosság ellen tankokat, gépfegyveres katonaságot vetettek be. És a magyarok közül sokan átálltak a másik oldalra: ők voltak a hírhedt karhatalmisták – a pufajkások – akik a saját nemzetük ellen léptek fel a szovjetek oldalán, akik az orosz tankok védelmében, mint gyilkos fekete árnyék, lassan teljesen belepték az egész országot.

Gyulára december 17-én gördültek be az orosz tankok és a pufajkások teherautói, és a fegyvertelen lakosság nem szállhatott szembe a gépfegyverekkel és a tankokkal.
Két fiatal, Mány Erzsébet és Farkas Mihály volt honvéd főhadnagy, amikor megtudták, hogy Váriba készülnek a Gyulán már javában garázdálkodó karhatalmisták, megelőzték őket, gyulavári fiatalok egy csoportjával fegyvert szereztek a laktanyából és itt, a híd Gyulavári felőli oldalán védelmi állást készítettek, hogy megállítsák a pufajkásokat és megvédjék Várit a karhatalmisták terrorjától.
A pufajkások aznap nem is mentek be Váriba, nem bocsátkoztak harcba. Később, amikor a hidat már nem védte senki, akkor vonultak be. Mindenkit előállítottak és letartóztattak, aki csak valamilyen szerepet vállalt a forradalom idején.
Gyulaváriban 16-an kerültek börtönbe, 6 főt pedig internáltak. Volt néhány 16-17 éves fiatal is, szinte még gyerekek, akik hónapokat töltöttek vizsgálati fogságban, mire elengedték őket.
Gyuláról 25 ember került börtönbe, további 27-et internáltak, és sokan döntöttek akkor úgy, hogy végleg elhagyják az országot.

Mány Erzsébetet és Farkas Mihályt is elfogták, verőlegényekkel vallatták és félholtra verték őket úgy, hogy már lábra sem tudtak állni.
A kecskeméti katonai bíróság a 20 éves Mány Erzsébetet és a 26 éves Farkas Mihályt halálra ítélte, amelynek végrehajtását ’57. február 2-ra tűzték ki. Átszállították őket Békéscsabára a Kazinczy utcai laktanyába.
A kiskatonák nem vállalták a lövést, ezért az életüket kioltó sortüzet végül a pufajkások adták le rájuk. Békéscsabán, a Berényi úti temetőben, méltatlan körülmények között hantolták el őket.

Tisztelt Megemlékezők!

Itt, a kopjafán két név olvasható; az ’56-os forradalom két mártírjának a neve, akik életüket adták a szabadságért.
Emlékezzünk ma rájuk, és emlékezzünk mindazokra, akik itt Gyulaváriban, Gyulán, Budapesten, vagy hazánk bármely szegletében küzdöttek, üldöztetést szenvedtek el, vagy mártírhalált haltak a szabadságért, az igazabb és szebb jövőért.

Helyezzük el kegyelettel és tisztelettel a megemlékezés koszorúit, és lobogjon értük a mécses lángja!

Emlékük legyen áldott!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*