A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja 2014 – Meghívó

Gyula Város Önkormányzata és az Október 23. Alapítvány tisztelettel meghívja Önt és barátait

2014. február 25-én, 15.00 órára – változás!!!

A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja
alkalmából szervezett, városi megemlékezésünkre.

Helyszín: a dr. Erdődi Lajos tiszteletére állított emléktábla melletti tér, a Kommunizmus Áldozatainak városi emlékművénél (Béke sugárút 31/A).

Program:
– Himnusz
– Reményik Sándor: Eredj ha tudsz! című versét
Nagy Xénia a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum tanulója adja elő
– Beszédet mond: Kónya István a Békés Megyei Közgyűlés alelnöke
– Gyertyagyújtás és koszorúzás zárja a rendezvényt

Kérjük, hogy egy szál virágot és gyertyát szíveskedjenek magukkal hozni, köszönjük!

Gyula, 2014. február 15.

Fotó: Rusznyák Csaba

Kónya István a Békés Megyei Közgyűlés
alelnökének gondolatai:

Tisztelt Polgármester úr! Tisztelt Országgyűlési Képviselő Urak!Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Gyulaiak!

Emlékezni gyűltünk ma össze. Emlékezni valamire, amire nem szívesen gondol az ember. A terror, a véres megtorlások, a fizikai és szellemi elnyomás nem az a téma, amit a legszívesebben idéz fel az ember az emlékezetében. Mégis muszáj, mégis szükséges, hiszen csak így tudjuk elkerülni, hogy máskor is megtörténhessen, hogy máskor is hatalomra kerülhessenek olyanok, akik itthon és külföldön saját népük, saját nemzetük ellen fordulva, azt elárulva, hazugságokra épülő adatokat megjelentetve, külső hatalmakat kiszolgálva a pusztulás útjára vezetik Magyarországot.

Ma a kommunizmus áldozataira emlékezünk, és nem is tehetnénk ezt méltóbb helyen itt Gyulán, mint a szegények ügyvédjének, Dr. Erdődi Lajosnak az emlékoszlopánál, aki a sorozatos koncepciós perek során védte az áldozatokat, a méltatlanul megvádoltakat, akiket a kommunizmus szörnyű gépezete igyekezett minden eszközzel maga alá gyűrni. S éppen őt vádolták meg azzal az elvtársak, amely éppen őket jellemezte. Ilyenek voltak ők, s ilyenek az utódpárt jeles képviselői. Kohold vádak, csalások tömkelege, hazugságok reggel, délben meg este. Semmit sem változtak az elmúlt 60 év alatt.

Történelmünk során sajnos sokaknál eredményes volt az elvtársak szándéka. Többek közt Mány Erzsébet és Farkas Mihály esetében. A két ’56-os fiatalt, akik a kádári karhatalmistáktól védték településüket – az akkor még különálló Gyulavárit –, gyorsított eljárásban ítélték halálra. De még ez sem volt elég. A kivégzésük előtt félholtra verték őket, csontjaikat összetörték. Lábra sem tudtak állni. Mindettől függetlenül a két fiatal bátran nézett szembe a kivégzőosztaggal, a tíz géppisztolyossal. Mány Erzsébet még a szemét sem engedte bekötni. Szitává lőtték őket.

Az ő sorsuk és példájuk szolgáltasson nekünk erővel ma is, és az elkövetkezendő időkben is.

Emlékeznünk kell Mány Erzsébetre, Farkas Mihályra és a többi áldozatra, de emlékeznünk kell Szabó Istvánra is, aki kimondta rájuk a tűzparancsot, és mindazokra, akik a régi rend hívei és kiszolgálói voltak. Csak másképpen kell emlékeznünk. Mert különbséget kell tennünk áldozat és gyilkos között.

Emlékezzünk kell, mert a kommunizmus haszonélvezői, az MSZMP utódszervezetének képviselői nem emlékeznek vagy másképp emlékeznek. Van, aki – mint ahogy azt jól láthattuk –, már arra sem emlékszik, hogy honnan van negyedmilliárdja, sőt arra sem, hogy egyáltalán van neki.
Nekünk kell tehát emlékeznünk, hogy végre megszabadulhassunk a múlt árnyékától, az elmúlt rendszerben sokak által átélt borzalmaktól, és a kommunizmus köztünk élő kísérteteitől.

Márai Sándor írta egykor: „A kommunistáktól még nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt!”
Milyen igaza volt!

Tisztelt Emlékező Polgárok!
Amikor a kommunizmus áldozatai előtt meghajlunk, a jelen kor áldozataira is gondolnunk kell, hiszen az egykori rend utódai is számtalan családot tettek tönkre, sodortak válságba, kilátástalan helyzetbe. A szellemiség maradt, csak a módszer változott.

2000. június 13-án nem véletlenül hozott az első Orbán-kormány egy határozatot, amely értelmében minden év február 25-én emlékezzünk meg a kommunizmus áldozatairól. Talán az imént felsoroltak is ott lebegtek az akkori döntéshozók szeme előtt. A konkrét dátum azonban ahhoz kötődik, hogy 1947-ben ezen a napon tartóztatták le jogellenesen, és hurcolták a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát.

Sajnos, nekünk, magyaroknak számos olyan megemlékezésünk van, amely valamely esemény vagy eszme áldozatairól szól.
Megemlékezünk aradi vértanúinkról, a hősök napján a Don-kanyarnál odaveszett nemzettársainkról, az I. és II. világháború vagy a holocaust áldozatairól. Amikor róluk beszélünk, és rájuk emlékezünk rádöbbenünk, hogy nem csupán ők voltak az áldozatok, hanem az egész magyar társadalom kapott sebet.

A kommunizmus erkölcsileg, morálisan zúzta szét a társadalmat, Istenben és egymásba vetett hitében rengette meg az embereket, hiszen a legalapvetőbb emberei értékeket kérdőjelezte meg: a hitet, a szeretetet, a megbocsátást azzal, hogy szétrombolta a kisebb és nagyobb közösségeket összetartó kapcsokat, és fölébe helyezte a pártstruktúrát a maga pribékjeivel és csinovnyikjaival.

Sokan és sok helyen idézték már a GULAG-ot megjárt Nobel-díjas Szolzsenyicin sorait, amelyben arról ír, hogy a kommunista a legkártékonyabb emberfajta, ezért ezt most nem teszem. Idézek inkább egy hozzá hasonlóan nagy formátumú írótól, gondolkodótól, aki ráadásul magyar. Wass Albert így ír az Elvásik a veres csillag című regényében: „Ami azelőtt a tied volt, az most a másé. Ami ezelőtt jó volt, az most rossz. Ami ezelőtt okosság volt, az most lopás, s ami ezelőtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy nevezik, hogy szociálizmus.”
Ez a néhány mondat igazi látleletet mutat arról, hogyan is működött itt, Magyarországon, Erdélyben vagy bárhol máshol a világon a kommunizmus.

Itt vidéken a kommunisták elvették az emberektől a nagy nehezen összekuporgatott földjüket, elhajtották a jószágaikat, lesöpörték a padlásukat, elvették vagyonukat mondván, hogy ezután ez közös tulajdon. Az is lett. No, nem azoké, akik megdolgoztak érte, hanem az Ő közös tulajdonuk. A rendszerváltás idején szét is osztották maguk között e gondolat alapján, s lettek az elvtársak gyárak, földek, vállalatok tulajdonosai.
Ezért nehéz megnevezni a kommunizmus áldozatait, hiszen mindannyian azok vagyunk.

A kommunistákat két dolog nem zavarta soha: az igazság és az erkölcs. A negyven éves diktatúra alatt mind az igazságot, mind az erkölcsöt kitörölték a szótárukból, az igazság és erkölcs szószólóit pincebörtönökbe zárták, vagy száműzték Recskre, Kistarcsára, ahol még véletlenül se hallhatták a hangjukat.

Ha valakiben felébredt volna a lelkiismeret, mint 1956-ban Nagy Imrében, azzal végleg leszámoltak. Arccal lefelé, viszkosvászonba csomagolva, szögesdróttal összekötözött lábbal találták meg az ország miniszterelnökét, aki ráébredt arra, hogy a magyar nemzet fontosabb, mint a Moszkvából diktált ideológia.

Ha össze kellene foglalni, hogy mi lett a Leninek, Sztálinok, Beriják, Pol Potok, Chaechescu-k és Kádár Jánosok kommunizmusának eredménye, akkor azt mondhatjuk: elmaradottság, ideológiai erőszak, az értelmiség és a szabad sajtó elnyomása, szellemi hanyatlás, egész kultúrák, civilizációk megsemmisítése, az egyházak módszeres kirablása és felbecsülhetetlen történelmi és esztétikai értékek elpusztítása.

Ha összeadnánk a Szovjetunióban, Kínában, Kelet-Európában, Észak-Kóreában, Vietnámban, Kambodzsában hányan haltak meg azért, mert nem akarták elfogadni a kizsákmányoló rendszert, annak minden alattomos és aljas eszközével együtt, akkor ez a szám meghaladná a 100 millió főt. Megdöbbentő számadat!

Magyarországon sem volt ez másképp. Nálunk is megjelent a proletár internacionáléval, az egypártrendszerrel együtt az intézményesített terror, sorozatosak voltak a letartóztatások, a bebörtönzések, a kínzások, a vallatások, a koncepciós perek, az internálások, a kivégzések és közel 200.000 értelmiségi honfitársunk hagyta el az országot a diktatúra miatt. Mindezeket persze – az úgynevezett gulyáskommunizmusban – elnyomta a május elsejék csinnadrattája, a sültkolbász szaga, a főtt virsli és az ingyensör.

A legnagyobb vétke talán mégis az a kommunizmusnak hazánkban, hogy elvette tőlünk a történelmünket, a múltunkat, és egy másikat rakott a helyébe, egy kevésbé szeretethetőt, amire kevésbé lehet büszke az ember.
Mert, aki büszke, az ellenáll, az felemeli a hangját. Ahogy tette azt Mány Erzsébet, Farkas Mihály és Dr. Erdődi Lajos is, aki az utókortól emlékoszlopot, míg a kommunistáktól GULAG-ot kapott.

Szembe kell hát fordulnunk nekünk is mindazzal, amit a kommunizmus képviselt. Szembe kell fordulnunk a zsákmányszerzőkkel, a politikai kalandorokkal, és mindazokkal, akik a magyar családok, a magyar nép, a magyar nemzet ellenében saját önös érdekeiket és a külföldi érdekeket szolgálják.

Arra kérem Önöket, ne hagyjuk, hogy az ország ellenében cselekvők újra hatalomra kerüljenek! Így emlékezzünk meg a kommunizmus minden áldozatáról.

Köszönöm, megtisztelő figyelmüket!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*