Szavazáson részt vevő versek

Tőzsér Árpád: Őszi világ – őszi szemmel

Az özvegy fák felett
egy eltévelyedett
fáradt vadkacsa jajgat –
ősi törvény szerint
íme, ősz lett megint
morgom búsan magamnak.

Nagy, ért keserveket
görgetnek a szelek
a távoli hegyekből,
hová az üldözött
nyár lőtt vadként szökött
s nagyot sóhajtva eldőlt.

S vele dőlt a világ
kedve, a kerti fák
színe, a gyúlt virágok
lángja, a legelgető
juhnyájak, zöld mező,
s a nótázó kaszások.

Mit egy évig tanult
a föld, halomra hullt
egy nap alatt.Lemállott
róla a takaró
s ímmár a nyers való
jelenti a világot.

S az csak rög, meg avar.
A keserű magyar
látja így ugyan, érzem,
ki huszonkettedik
esztendeje nyit
semmi nélkül, pucéren:

ki, mint a táj, színét,
átrendezte hitét
nem fontolgatva, bőszen
s most áll nyersen, fakón,
új után kutatón
e mozgó, furcsa őszben.

Így, igaz, de nekem
számon, mi szívemen.
Már magamra találtam.
Épp ez ősz tanított
meg rá, hogy nincs titok
s mindig színem kiáltsam.

Csoóri Sándor: Így lásson, aki látni akar

Hagyom megráncosodni
szépen ezt az arcot,
ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét
s nem taposták le durva póklábak közönyösen.
Hadd lásson, aki látni akar
a gesztenyelombok emlékezetéből
kikopni csöndben
s ebből a városból is,
amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.

Szemem a szobrok arcáról
ma is a tornyokéra vándorol,
aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát
az elüszkösödött királyi várban
és vérben vonagló tömeget az Országház körül.
Hadd lásson így, aki látni akar
tonnás halántékcsonttal
ballagni a mindennapi sötétség felé,
mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának.

Lehettem volna léha szökevény itt,
szemfüles világ-tanú,
de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők
barátja lettem inkább,
aki hátracsavart fejjel is
a maga megtérítethetetlen álmát
álmodja végig:
a félresiklatott remény évszázadában
az erőtlen szabadokét.

Még jönnek évek, talán még jönnek,
de aki látni akar engem,
így lásson majd gyöngén is erősnek,
az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.
Megőrzött arcomon a ráncok,
mint költők összegyűjtött versei,
távozásommal hódítsanak!
Megáll még tán egyszer a gőgös város is,
bevallhatatlan gyászát elrejteni.

Jobbágy Károly: A rádió mellett

Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen.”

Népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.

Fiatalok, még alig éltek
s füttyőngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.

Nem akartunk híresek lenni,
ilyen áron meg semmiképp,
hisz’ bánatunk már végtelennyi,

de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót:

Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.

Így járkált ő is átkozódva
„Európa újra csendes…”
csak minket húz a sors karóba,

csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt;
hogy hányan hullunk? – sose számít.

M á s o k csodálják bátorságunk
mi meg naponta meghalunk,
dzsida, s golyó veri át hátunk,

de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a “rádiók kiabálnak,

mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát Életet
adunk Szabadságért cserébe.

És ha a Sors minket így büntet,
mert hogy tűrtünk tíz éven át,
felmutatjuk véres fejünket,

s tudjuk, hogy mindent megbocsát.

Devecseri Gábor: Láttam hamuszín arcotok

Mint falusi utcák sorát
a hullott akáclevelek,
úgy borítják a Körútat
az apró üvegcserepek.

Ifjú elvérzett, nő elhullt,
és füstbe fult a kisgyerek,
hogy harminc órával tovább
lehessetek miniszterek.

Kórház kigyulladt, ház omolt,
gaz ágyú robbantott lakást,
hogy három órával tovább
éltessétek a csalást.

Láttam hamuszín arcotok,
s mikor már ifjak vére folyt,
halogató ajkatokon
a szinte kedélyes mosolyt.

Őrizve méltóságotok,
mely akkor már sehol se volt,
mit bántátok a pusztítást,
hogy gyermek égett, ház omolt?

Vagy tudtátok előre már?
Én a leginkább ezt hiszem:
készültetek rá hidegen
s így nem lepett meg semmisem.

De mégis. Így van! Az a hős,
semmiből-nőtt ifjú sereg,
amely titeket elsöpört,
tán titeket is meglepett.

És tán egy csöpp csodálkozás
szállta meg lárva-arcotok,
hüllőszemű, brosúra-szívű,
tomboló hivatalnokok!

Mindegy! Lefordult sorsotok.
Három óráért vertetek!
Kenetes szókkal szólnotok
ne legyen három percetek!

Mint falusi utcák sorát
a hullott akáclevelek,
úgy borítják a Körútat
az apró üvegcserepek.

Csikorog léptünk. De szívünk
a tetszhalálból fellobog.
Vérzik a város, a haza,
de élni tud, de élni fog.

Mert el nem veszhet semmisem:
megrázkódott a temető,
és tisztító leszámolásra
legyilkoltak léptek elő.

Velük erősebb a haza,
mely megvívta a szent tusát
s még ég és vérzik száz sebe:
ne rakjatok rá brosúrát!

Nem ólmos szólam kell a sebre,
a kín lángjait felszító,
de tiszta kézből és ajakról
puha tépés, emberi szó.

Buda Ferenc: Rend

Hazánk zúzott szívén a vér
hűlő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre
de nekünk nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve!

A véres, megfeszített Béke
lenéz a fegyverek csövére.

Hazánk zúzott szívén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

Eörsi István: A kérdés

Amikor az a szürkeruhás, szürkehajú és szürkearcú
manó átvett, már a kapun túl,
mely bezárult pár évre mögöttem,
még mindig vidám voltam módfelett,
vidám bár álmos (rég nem aludtam),
vidám mert ismét igazi dolgok
részese lettem, két komoly őr
vett közre az éjszínű kocsiban, mely
kifejezetten énmiattam
gördült át a decemberi hídon,
vidám, mert kiabáltam az utcán,
hogy értesítsék ezt meg amazt,
vidám, mert véltem kirándulásnak
azt az utat, de vidám azért is,
mert ilyen szürke, ilyen kicsi bácsit
még sose láttam, ő azonban
nem volt vidám, megnyugtatóan
unta a banánt, unatkozva
írta alá az átvételi
elismervényt és unatkozva
forgatta ki hét zsebemet,
és fapofával kobozott el
zsebkendőt, bicskát, kulcsokat,
majd egykedvűen elkérte övem
és megvizsgálta sajátszeműleg
hogy nem zsinórra jár-e gatyám,
majd közönyében ásítozva
végigtapintott és már szinte
szundikálta elkérte cipőm
vígan leffegő madzagait
„Így nem tudok járni” – megvonta a vállát.
Balkézzel tartva nadrágomat,
még mindig hetykén, az érdekes
helyzettől lenyűgözve, mély
meghajlással nyújtottam át
jobb kezemmel a pertliket.
2Mire jó ez? Úgyse kívánom
felkötni magam” – biztosítottam
vígan. „Nem? – kérdezte. – Miért nem?”
Fakó arcán se gyűlölet se gúny.

És ekkor utolért a félelem.

Füst Milán: Szózat a sírból…

Ne sírj értünk anyánk,
E föld oly porhanyó,
E föld most is hazánk
És benn nyugodni jó.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant.

Ne sírj értünk apánk,
Így elpihenni béke,
A szív mosolyog reánk,
Mert megküzdöttünk érte.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant.

Nem kis dolog volt, nem kenyér,
Nem haltunk meg az életér’,
Több volt ez annál: bús hazánk
Könyörgő szemmel néze ránk.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant.

Napfény deríti hát szemünk,
E túlvilági fény nekünk
Egy lázas honnak árva népe
Borítá koporsónk fölébe.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant.

S ellenfelünk, gondold meg ezt.
Mi nem holtak vagyunk, de fény,
Mi láng vagyunk e földtekén
S öröktűz lesz e sírkereszt.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant.

Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

Kocsis Gábor: Évforduló

Utassy József – Pohárköszöntő

Egy mondatot,
egy mondatot csak,
csak egyetlen mondatot,
egy árva mondatot, ha holnap
hangot se lehet mondanod,

hangot se,
mert a pályabér
nem ám az ének örökzöld ága,
dehogyis lesz az az ág
babér:

huncut kis hóhérok mennek ölre
szavaid tisztásán
nyakadért,

S ő,
igen Ő:
Ki a Holdra Föltett,
úgy rúgja alólad ki a Földet,
hogy elzúg talpad alatt a szél,

s függsz majd:
egy vízszintes mondatért!

egy mondatot,
egy mondatot csak,
csak egyetlen mondatot,
egy árva mondatot a Sorsnak,

hogy hallják a vakok:
kimondatott!
lássák a süketek:
leíratott!
egy mondatot,
egy mondatot csak,
csak egyetlen mondatot:
egy félig földi,
félig csillagárvát!

arról,

mit tündököl a tenger,
bár ismered jót holdalattiságát

a csillagosban,
hol fényévek a rések,
földiek mégis
az űri keringések,

földiek,
mert iker,
mert iker bolygó
a Plútó és a Péntek,

nagy idők síkján,
az őszi földön,
hol Szabadságot
az Ember úgy nyer itt:

bilinccsel együtt
töri a tengerit!

egy mondatot,
egy mondatot csak,
csak egyetlen mondatot,
egy árva mondatot ragyogj csak:
EMBERNEK MAGYART,
MAGYARNAK EMBERIT!

Tornai József: Vannak magyarok

Vannak magyarok, szikkadtak, tiszták,
mint a cserepes agyag a Tiszaháton.
Vannak magyarok, sárosra
isszák magukat a koszos állomáson:
isznak a havas Donkanyarra,
isznak a tábornok arany vállapjára.
Vannak magyarok: hat ujjal
és fogastul jönnek a világra.

Ezen a földön nőttek,
nem a tatárszagú Ázsiában,
mégse hisznek a szent bálványokban,
aranyozott isten-fiában.
Kaszát egyenesítettek, voltak
fekete-csimbókos szörnyetegek,
locsogó vérükkel öntözték
a kiszáradt egeket.

Felhőből néző nagyapjuk
tótul, zsidóul imádkozott:
dűlnek szájukból a kiskunsági viharok,
Duna-folyású ekloga-sorok
Együtt mennek a hősökkel,
nyavalyásokkal a történelembe:
vannak magyarok: úgy tartják a világot,
mintha kisgyerek lenne.

Ártatlanul lesik az arcát,
sír, mosolyog, eliszonyodik?
Nem engedik kiszedni a kezükből
legutolsó lélegzetükig.
Csöndjükben rejtegetik
az elsodort parti fát, asszonyuk jajszóit,
de nem mentik meg őket
a vízióik!

Nem volt késsel vágható kenyerük,
emésztődéseiket hordták a malomba.
Üres koponyájukban a fehér
hold lakik hajnalonta;
süti a villódzó sebhelyeket,
port, füstöt, kitört ablakokat.
Vannak magyarok, akiknek
az öröm menyasszony-kárhozat,

lemondás és elrontott ünnep
minden napvillás reggel.
Fölkelnek az ágyból és belebuknak
a sírba gimnázista fejjel.
Fölfalják az idegen zászlókat
vagy megbíznak, mint a szolgák.
Vannak magyarok, rég tudják,
hogy ahol élnek, szeles ország.

A csúcsos, menetelő jegenyék zajából
kihallják a pontos muzsikát,
házuk előtt éjféli időben
csapatostul tutulnak a kutyák.
Becézik ezt a kis földet, hazát,
és fülük mellett eleresztik a szót.
Vannak magyarok, várnak, szédülnek,
szívüket-lecsukók.

A tegnapért eladják a mát,
puha ingért a kabátot.
De vannak magyarok:
István királyra, új ezer évre vágyók.
Nem fogadják meg az anyai szót,
komor és makacs árvák.
Az emberiségnek a fából-
vaskarikákat ők csinálják.

Nagy Gáspár: A fiú naplójáról

… és a csillagos estben ott susog immár harminc
évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…

…és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság
a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod
alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre
elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött
gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek
tócsafénye és fénytelen homálya…

…csupán el kéne hinned… de nem hiszed hogy éppen
ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők
azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon
tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást…

…nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent
hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket
és másképp vert a szívem másért pirultam el
másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam
ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek
alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén –
de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így
mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…

Vas István: Pesti elégia

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.

Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.

Petri György: Nagy Imréről

Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hírtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.

Ki mondja meg, mi lett volna mondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,

ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,

mikor arra ébredt
a város: lövik szét.

Petri György: 1956

Én majd november 4-én ünnepelek.
Akkor dőlt meg a rendszer. Mint Talleyrand
mondta: a szuronyokkal sok mindent
lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk.

Illetve, ha oly sok a szurony,
hogy résmentes felületet képez,
akkor, ahogy a tótok mondják; secko jedno,
vagyis egyre meg.

Én nem koszorúzok és nem adok
interjút. Személyes kapcsolatom van
Nagy Imrével, annak ellenére,
hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos.

Sokat tanulhattam volna tőle.
Érzelemgazdagságot, bölcsességet.
És a mi a legfontosabb: igenis lehet
erkölcsösen politizálni.

A szovjet inváziónak nem volt igazán
mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis
tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák,
szemetek. Vagyis hogy élni akarnak.

Ez pedig – végülis – megbocsájtható.

Kemény István: Ötvenhat

Hogy meghaljak, nincs az az eszme érte –
és ezzel te mindig visszaéltél,
biztattál, hogy eszmék úgysincsenek,
csak télen a szürke, nyáron a kék ég.
Így tettél, szívem, szépen lassan
morális mozgásképtelenné,
és szép is volt így, míg meg nem untál,
de továbbélni mégse volt becstelenség.

Mint herélt kandúr, a gondolat most
úgy él bennem, mint egy lakásban:
hogy elherdáltam az összes eszmét,
amit itt hatvanegyben találtam.
Te hatvanhatban lettél a lánya egy
az enyémnél korszerűbb családnak,
és nem gúnyolódom, esküszöm,
kezdettől jó volt, hogy te más vagy.

Ami katolikus, azt megvetetted,
bár alig próbáltad tönkretenni,
de ha ötvenhatról beszéltem, azt
hitted, nem jelent nekem se semmit,
üres fecsegés, hogy téged bántsalak,
hogy erkölcsi fölényem fitogtassam.
Ásítottál: na és kinek nem volt
szép, húszéves apja ötvenhatban?

Szívem, te gondolkodás nélkül
halnál a gyerekekért, ha kéne,
az én apám sebesültet hordott,
és nagyon meg lett büntetve érte:
tanulatlanul halt meg rákban,
de legalább kilencvenben még élt.
Ne gondold, hogy eszmék nincsenek,
csak télen a szürke, nyáron a kék ég.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*