10 éve halt meg Nádházi János, a gyulai 56′-os Forradalmi Bizottság elnöke

Az évforduló emlékére cikksorozatot adunk közre az egykori közkedvelt főszerkesztő tollából. (Gyulai Hírlap, 1992.)

Nádházi Jánost nagyon sokan ismerik városunkban. Népszerű szociáldemokrata politikus volt Gyulán és környékén a II. világháborút követő rövid koalíciós időben. Az 1956-os forradalomban a gyulai eseményekben kiemelkedő szerepet játszott, a Forradalmi Bizottság elnökeként. E két rövid időszak között és után nem volt könnyű élete. Megjárta a börtönt is, legtöbben tudomást sem vettek róla, csak néhány igaz barát tartott ki mellette. “Válthatott” volna nemegyszer, de ő mindvégig kitartott eszméi mellett, s hitt abban, lesz még demokrácia Magyarországon. Nem csalatkozott hitében, megérte – igaz, már idős fejjel – a rendszerváltozást. A ma 71 éves ember beszéli el életét.

Kitartott eszméi mellett

Szüleim szegényen házasodtak össze. Amikor édesapámat a ’14-es háborúba elvitték, az első gyermekük megvolt, s édesanyám a következővel volt viselős. Egyébként élete során 15 gyereket szült, közülük hatan maradtunk életben.

Amikor apám hazajött, sajnos, a Vörös Hadseregbe is besorozták, ott is szolgálatot kellett teljesítenie. Az úgynevezett Tanácsköztársaság leverése után emiatt sok meghurcoltatásban, verésben volt része. A szegénység, meg talán a sok megpróbáltatás miatt lett szocialista gondolkodású. s hitt abban az eszmében, úgy vélte, az jót is tud hozni az embereknek.

Tudjuk. hogy Trianon után nagyon nehéz helyzetbe került az ország, s egyre növekedett a szegények tábora. Édesapám napszámosként kezdett el dolgozni, majd később kőművesmunkákat is vállalt, megvolt a hajlama hozzá. Lett is volna elég megrendelése, mert jó szakember hírében állott, de a fronton szerzett betegsége miatt csak keveset vállalhatott. Édesanyámra is nagy/teher nehezedett, nem győzött mosni, takarítani járni. És persze, közben sorra jöttek a gyerekek, miközben gond volt a mindennapi étel, tüzelő beszerzése, az adósságok törlesztése.

Én 1921-ben születtem. Hat osztályt jártam, s mint mindannyian, jómagam is református iskolában, ahol igen jó tanítók voltak. Amikor befejeztem az iskolát, arra biztatták szüleimet, taníttassanak tovább, tanítót szerettek volna belőlem nevelni. De apám nem engedett,félt attól, hogy a fiából is “úr” lesz. Így azután szakmát kezdtem el tanulni, de ezenközben kifutó is voltam egy vendéglőben, hogy a családnak tudjak segíteni. Tisek Ernő szabómesternél inaskodtam három évig 1936-tól.

Amikor felszabadultam, nehéz volt az elhelyezkedés, nagy volt ekkoriban a munkanélküliség. Azért volt munkám mindig valahol, de csak úgy, hogy nem jelentettek be az OTI-hoz.

Még 1937-ben az iparitanuló iskolában létrejött önképzőkörnek alapító tagja, s egyúttal elnöke lettem. Nagyon szerettem az ebbéli munkát. Később a református egyház keretén belül a Keresztyén Ifjúsági Egyesület gyulai szervezete is megalakult, ennek szintén az elnöke lettem mindaddig, míg 1943-ban házasságot nem kötöttem. Az egyesületnek nagyon sokat köszönhettem. Itt arra tanítottak meg, hogy lelkileg tiszta, becsületes, tevékeny ember legyek, s úgy is cselekedjek egész életemben. Népfőiskolára is elküldtek Hódmezővásárhelyre 1940-ben, ahol szintén rengeteget tanulhattam. Itt arra vezettek rá, hogy a kultúra, a tudás, a tiszta gondolkodás kiemelheti a szegénységből az embert, megszüntethetők az osztálykülönbségek, s lehetséges egy szebb jövő. Itt ismerkedtem meg több népi íróval, így Veres Péterrel, Erdei Ferenccel, Sinka Istvánnal, akik előadóink is voltak. Vásárhelyen találkoztam Féja Gézával is, akitől nagyon sok hasznos ismeretet szereztem, Somogyi Imre pedig azt hirdette hallgatóinak, hogy hazánkban a belterjes gazdálkodásra kell átállni, mert a nemzet közellátását, de a világban való elhelyezkedését is biztosíthatja. A látóköröm egyre szélesedett.

Gyulai szabómesternél dolgoztam 1940-ben, együtt egy Abaházi András nevű fiatal kollégával. Jóba lettünk, olyannyira, hogy többször voltam náluk vendégségben. Itt ügyeltem fel édesapja nézeteire, melyeket ő a jelenlétemben is kifejtett barátai előtt. Sokszor beszélgettek arról, hogyan kellene megváltoztatni a társadalmat, hogy ne csak éhezzenek a munkásemberek, ne nézzék le őket, hanem fel is emelkedhessenek. Szépek, elevenek, számomra vonzóak voltak András bácsi fejtegetései. Mások is tisztelték. Egyszer éppen náluk voltam, amikor egy nyomozó beállított, s azt mondta: én nem akarom magát bevinni, Bandi bácsi, tegyen úgy, mintha együtt mennénk, s a rendőrség kapujában várjon meg, mert ki kell hogy hallgassam a mozgalomban végzett tevékenységéért. Én végtére még nagyon tapasztalatlan fiatalember voltam, tulajdonképpen az Abaháziéknál való beszélgetések során kezdtem el vonzódni az igazi szocialista eszmékhez.

1943-ban megnősültem.

Azután 1944-ben megkezdődött a nagyhatalmi megegyezések alapján Magyarország szovjet megszállása. s az élet új fordulatot vett hazánkban. minden területen. Gyulára október 6-án vonultak be az oroszok.

1945 legelején eljött hozzám egy háromtagú bizottság, egyikőjük budapesti volt. Tudták, hogy tevékenykedtem ifjúsági körökben, s megkértek, szervezzem meg itt a szociáldemokrata ifjúsági mozgalmat, ne széledjenek szét a fiatalok. Akkor még nem szerveződött meg Gyulán a Szociáldemokrata Párt, mert a vezetés úgy gondolta, hogy a lumpenelemeket szívja előbb magába a Kommunista Párt. Természetesen itt is, mint mindenütt, a helyi szovjet kommendatúra minden eszközzel támogatta a kommunistákat. Megkapták az úri kaszinó épületét rögtön, ahol nagy vacsorákat rendeztek, s innen irányították a különféle tüntetéseket, melyek eredményeként növekedett az ellentét az emberek között. Gyűlöletet szítottak, nem törekedtek az egyetértésre.

Majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása táján elkezdődtek a csatározások városunkban is. A Szociáldemokrata Párt is kezdett szerveződni, mozgolódni, miként a Parasztpárt, a Kisgazdapárt és a Polgári Párt is. Feladat, munka bőven jutott mindenkinek.

Mi, a Szociáldemokrata Párt vezetésében – oda is beválasztottak engem, s titkára lettem – megegyeztünk, megbeszéltük, hogy mi keresztyéni alapon indulunk el, a lélekre építünk, s a humánus embertípusra alapozunk.

Sokféle munkát végeztünk. Az igazolásoknál is nagyon kellett vigyáznunk, hogy az emberek megítélését ne a bosszú vezérelje. De nagy harcot vívtunk pártbeli embereinkkel is, illetve megfelelően fel kellett világosítanunk őket, tudatosítanunk bennük, hogy rossz lóra tesznek, ha a kommunistáknak hisznek, akiket a ránk nehezedő erő – mely nemcsak felszabadított, de egyben már meg is szállt bennünket – támogat. Mert népünk sorsa akkor nehéz lesz, s a mi felelősségünk pedig súlyos.

A felső pártvezetés Pestre akart vinni 1947 elején. Én ezt nem akartam, mondtam, nekem itt Gyulán van feladatom. Szakasits Árpád ezt hallván magához kéretett, s próbált rábeszélni a dologra, de fenyegetőzött is. Nem riadtam vissza. Néhány nappal azután, hogy tőle hazajöttem, kinevezés érkezett: a Szociáldemokrata Párt járási titkára lettem.

Ekkoriban a párton belül már megindultak a csatározások, kezdték cibálni a mozgalmat erre-arra az úgynevezett jobb- és baloldaliak. Nekem személyes jó kapcsolatom volt Szeder Ferenccel, Kéthly Annával, dr. Riesz Istvánnal, Szélig Imrével és más pártvezetőkkel. A parasztság, s a munkások érdekeit képviselték a vezetésben. Ők, akik sokszor lakásomon is felkerestek, nagyon sokat jelentettek életemben.

Tulajdonképpen a Kommunista Párttal való viszony osztotta meg a pártunkat, és sajnos, egyre jobban hallatták hangjukat az egyesülés mellettiek. Én rendre jártam körzetemet, hallgattak rám az emberek. Hirdettem, hogy a munkásmozgalom egysége, mint kifejezés nagyon szép, de itt nem erről van szó, hanem egyesülésről, melynek egyetlen célja a kommunisták megerősítése. Ezért pedig szociáldemokraták nem dolgozhatnak, s ha megtörténik az egyesülés, akkor a pártunk egyúttal megszűnik minden vonatkozásban. Hittek nekem az emberek, s lelkesedésüket látva éreztem, érdemes élni ezért a mozgalomért.

Időközben négy gimnáziumi osztályból is letettem a különböző vizsgákat, majd a budapesti Társadalomtudományi Főiskolára is – hivatalból – be kellett iratkoznom, mely a későbbiekben diplomataképzőnek felelt volna meg. Jártam is itt két évet, de az egyesüléssel szembeni ellenállásom miatt abba kellett hagynom. Hiszen sokszor járva a fővárosban, ott is nem egy előadást tartottam, s nem rejtettem véka alá nézeteimet a fúzióval kapcsolatban.

Gyűlés gyűlést követett Gyulán is. Eleinte többen jöttek olyanok, akik a fúzió veszélyeire hívták fel a figyelmet, később már többen az egyesülés mellett szónokoltak. Leküldték Marosán Györgyöt is, aki rettenetesen otrombán viselkedett, szinte ki akarta zavarni azokat a teremből, akik nem akarták az egyesülést. De fordítva történt a dolog, mert felforrósodott a hangulat, majdnem verekedés is kitört. Végül is a tömeg kezdett el kiabálni: Mars ki Marosán! Hogy mentsem. ami menthető – felelős voltam a rendezvényért – gyorsan szereztem egy autót, s kiloptam az állomásra Marosánt.

Felelősségre vontak ezért és pesti előadásaimért is, mi meg azért, mert a járásombeli szervezetek ellenálltak az egyesülési törekvéseknek. Kaptam olyan levelet, hogy ha meg akarom tartani párttagságomat, akkor kövessem a megszabott irányvonalat. Ettől függetlenül jöttek az utasítások csőstül. Volt köztük egy olyan, mely szerint listát kellett volna készítenem a tagokról, hogy ki minősíthető polgárinak, baloldalinak, olyannak, aki a jövendő egységes pártba való. Ezt a listát én széttéptem, s kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó senkit fehérre vagy feketére változtatni, s egyben lemondtam járási titkári teendőimről is.

Egy hét múlva meg is jött a válasz a központtól – Olt Károly aláírásával -, hogy lemondásomat tudomásul vették.

A Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt egyesülése előtt már nem töltöttem be semmilyen szerepet pártomban a járási titkári posztomról való lemondásomtól kezdve. A szabó ktsz-ben kezdtem el dolgozni, mint alapító tag is egyben. Itt tevékenykedtem egészen 1956-ig. A ktsz-ben – mely kezdetekben a Komló helyiségeiben működött – nagyon jó gárda verődött össze, s az emberek nagy részével politikailag is közel azonos nézeteket vallottunk. De bizony a két párt fúziója, a Magyar Dolgozók Pártja megalakulása után, kezdett megfagyni körülöttem a levegő, s addigi jó barátaim közül is többen elfordultak tőlem, sőt nemegyszer felszólítottak, hogy ne folytassam a jobboldali politizálást, mert ennek rossz következményei lehetnek, akár a ktsz-tagságról is le kell hogy mondjak. Nem is kellett sokáig várni erre, mert a párttitkár behívatott két-három hét múlva, s az elnök jelenlétében ezt közölték is velem. Erre persze én számítottam, s tudomásul vettem, hogy egy darabig hallgass a nevem.

Mint tudjuk, elég gyorsan beindult a kommunista gépezet, szemináriumokra kellett járni. volt elég fejtágító akkoriban, sajtófélórákra, központi rendezvényekre, gyűlésekre. Ezeken igen-igen mélyen kellett hallgatnom, mégha nehezen is, mert hiszen tudtam, sorsom a kezükben van. Ekkoriban már megalakult az AVO is, s elkezdte tevékenységét, amely nagyon sok ember életébe, szabadságába került, s családok széthullásában is kifejeződött. Engem is figyeltek, nem egyszer elbeszélgettek velem, hogy tudjak róla: léteznek, s hogy tudjam, nekem hallgatnom kell.

Ettől függetlenül egy gyűlésen már nem bírtam tovább, felszólaltam, egy mondvacsinált filozófia ellen léptem fel határozottan. Ez persze, egy ideig beidézéseket, kihallgatásokat hozott számomra, s nyomatékosan felszólítottak, többet ki ne merjem nyitni a számat. Ezen túl is számos figyelmeztető jel volt arra nézve, hogy óvatos legyek, mert sokakat elvittek – ki tudta hová? – akkoriban. Ettől én megmenekültem. Hogy ez az én szerencsém, netán én csináltam jól, vagy csak én nem estem bele a szórásba, nem tudom. 1956-ig végül is – ami a politikát illeti – visszavonultan éltem, rengeteget olvastam, mint korábban is, amikor csak tehettem. Rengeteg könyvem gyűlt össze az évek során. És persze tájékozódtam azért a politikáról, hallgattam a külföldi magyar adásokat, csakúgy mint mások, hiába tiltották. Ezekből a hírekből próbáltuk összerakni, milyen is valójában a helyzet Magyarországon.

Amikor Nagy Imre miniszterelnök lett 1953 -ban, s meghozta az akkor méltán forradalminak nevezhető intézkedéseit, fellélegzett az ország. Csodálatos élmény volt. De nem tartott sokáig, néhány napig csupán, mert le váltották Nagy Imrét, s még sötétebb terror lett úrrá az országon. Az általuk megbízhatatlan elemeknek nyilvánítottakat még fokozottabban ellenőrizték, s a magunkfajtáknak félelme, zárkózottsága még mélyebb lett. Bár az emberek érdeklődése felénk is fordult, de bizony nagyon óvatosnak kellett lenni, mert azért már senki nem merte megkérdezni, ki hová és miért tűnt el. Mindenki élte a maga nyugtalan életét, még a szomszédok, s már a házastársak is figyelték egymást. A besúgók hada pedig – ha egyáltalán lehetséges – még tovább növekedett, mentek a jelentések és feljelentések, s az emberek nem tudták, honnan kapják pofonjaikat, mert ugye abból volt elég.

Igaz, munkalehetőségem, ha nagyon szerény is, az volt, de hogy építeni tudjak, hogy jobban élhessek, ahhoz éjjel – feketén – otthon is kellett dolgoznom, mint ahogy sokan mások szintén így tettek. Két gyermekem már növekedett, velük együtt a gondok is, s én szerettem volna minél jobban ellátni őket, minél jobb életfeltételeket teremteni számukra. Egy házat tudtam szerezni ekkoriban – apósomék jóvoltából -, gondozási szerződéssel. Beköltöztünk, betartottuk a szerződést, gondoztak a házat, s ennek fejében lakhattunk ott, s majd csak később vehettük meg.

1956 már zavaros időket hozott magával. Először a külföldi rádióadásokban lehetett hallani, s beszivárgott a köztudatba, hogy nem stimmel valami a felső vezetésben. Viták sorozata, leváltások követték egymást, megbomlott az egység, nem tudta a párt rendezni a sorait, de semmiképpen nem volt hajlandó feladni a diktatúrát, foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz.

Egyre szabadabban hangoztak el vélemények, s megkezdődtek a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálása is. Nem kerülhették el Rajk László nyilvános újratemetését, s végeredményben ez szította fel a parazsat, amelyik októberben lobbant lángra. Feszült figyelemmel kísértük az október 23-i budapesti eseményeket Gyulán is. A forradalmi hullám azután településről településre terjedt, s

városunkba október 25-ére érkezett el. Aznap este volt az első nagy demonstráció, tüntetés, ledöntötték az úgynevezett felszabadulási emlékművet – vörös csillag volt rajta – első jelként, hogy itt sem mehet tovább úgy minden, ahogy korábban. Nem az elesett szovjet katonák emlékét akarták ezzel megbecsteleníteni, hanem tudtul adni azt, hogy nem akarunk a Szovjetunió gyarmatává válni. A csillagdöntés után a tömeg elvonult a harisnyagyárhoz, s az ottaniak is csatlakoztak, körbejárták a várost, s másnap reggelre újabb tüntetést hirdettek meg.

Mint mindenki, én is bementem a munkahelyemre 26-án reggel, de nem dolgozott sehol senki, hanem dekorációkat készítettek, transzparenseket, s nemzeti lobogók is előkerültek a felvonulásra. A transzparenseken a magyar függetlenséget, a szocializmus megreformálását, a nép jogainak megvalósítását, a diktatúra eltörlését követelték. Ezekkel indultak el az üzemekből az emberek a tanácsháza elé. Én a szabó ktsz dolgozóival mentem együtt, s itt, a sorok között találtak rám Törzsök Márton, akkori népfrontelnök, valamint M. Szabó András és Hraskó Károly barátom küldöttei, hogy menjek a tanácsházára, s beszéljek majd a tömeghez, mert másképp itt vérfürdő lesz, mindenki most akar leszámolni. Kértek, vállaljam el, próbáljam helyes irányba befolyásolni őket, hogy elkerülhessük a tragédiákat. (A város vezetői még előző este szólni akartak a tüntetőkhöz, de azok az emeletről akarták ledobálni őket.)

Velük mentem hát a tanácsházára – a mai városházára -, s az emeleti kisteremben már ott voltak a munkástanácsok küldöttei, lehettek vagy negyvenen, többségük ismerte és elismerte korábbi politikai tevékenységemet. Nagy szeretettel fogadtak, ezt sohasem felejtem el,jó érzés volt, hogy becsülnek engem. Először velük beszéltem röviden, elmondtam, hogy vegyék át az irányítást az üzemekben, a megfelelő vezetőket hagyják meg, csak a kerékkötőket távolítsák el. Szóltam arról, hogy a téeszek nem oszolhatnak fel, mert a kenyér az holnap is kell. Küldöttséget is menesztettünk a rendőrségre, hogy a rendre feltétlenül vigyázzanak, mert azért ők felelősek.

Gyakorlatilag itt, a kisteremben alakult meg a forradalmi bizottság, s választottak meg elnökének.

Azután amikor Törzsök Márton bejelentette a tömegnek, hogy beszédet fogok mondani, tapsvihar tört ki. Életem legmeghatóbb és legszebb másfél órája következett ezután. Beszédemben békére kértem az embereket, s arra, tegyék félre a gyűlöletet. Vannak törvényeink – mondtam -, s ha nincsenek megfelelőek, akkor alkotunk majd olyanokat. Törvényes rendben kell élnünk. De azokat, akik gyilkosságokat követtek el, s embereket szabadságukban korlátoztak, s más bűnöket követtek el, azokat felelősségre fogjuk vonni.

A beszéd után ötezer ember fogta meg egymás kezét, szuszogott együttesen: Esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk! Nemzeti színben úszott a város, s minden harang zúgása közben megnyittattam a templomajtókat is – egyikről sem lehetett szó korábban -, s a papok, lelkészek minden templomban két óra hosszáig hirdették az Igét, s megnyugtatták az emberek lelkét. Majd mindenki hazament, semmiféle atrocitás nem történt.

Ezek után elkezdtük szervezni a város életét, jártam, jártuk az üzemeket, a téeszeket. Elmentem a rendőrségre is, ahol a szétdobált fegyvereket elzárattam, s nagy nehezen rábeszéltem Tóth Gyula főhadnagyot, az addigi kapitányt, hogy továbbra is maradjon a posztján, de most már a nép szolgálatában. Később akart nekem is fegyvert adni, de én azt mondtam, arra nekem nincs szükségem, nekem a lelkiismeretem a fegyverem.

Rendben folyt a munka mindenütt, s úgy tűnt, hogy csoda történt Gyulán. A munkástanácsok jól működtek, az emberek nem hurcoltak szét semmit. A korábbi vezetők eltűntek, idézőjelben mondva, szabadságon voltak. Persze, mert tudták mi történik, s nem akart senki a helyén lenni, hogy ne kelljen felelősséget vállalni semmiért. Én vettem át a tanács irányítását – időközben beválasztottak a testületbe -, M. Szabó barátommal, aki nagy segítségemre volt, ő lett a polgármester is, Enyedi távollében.

Békéscsabára is meghívtak, a megyei forradalmi bizottságba, s ott az első testületi ülésen megfogadtuk, hogy a továbbiakban együtt lélegzik a megye.

Különösebb események városunkban nem történtek, szerveztük a lakosság ellátását, vöröskeresztes nővéreket küldtünk Budapestre, orvosok is velük mentek. Szóval mindenki vállalkozott minden olyan dologra, amit ma alig hisznek el, az emberek az életüket is képesek voltak föláldozni a forradalomért.

Ahogy teltek a napok, egyre aggasztóbb hírek érkeztek Pestről. Újabb orosz csapatok özönlöttek be az országba, s tudni lehetett, kegyetlenül vérbe fogják fojtani ezt a szent forradalmat. Ezekben a napokban még kemény munkával sikerült lebeszélnem nagyon sok fiatalt arról, hogy a fővárosba menjenek, s értelmetlenül elpusztuljanak mondván, rájuk itthon is szükség lesz.

Végül eljött november 4-ike, ez a drámai nap, amikor a rádió bemondta az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását. Ezzel megpecsételődött sorsunk.

Az úgynevezett Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány miniszterelnöke Kádár János lett, az oroszok bábja. Nagyot fordított a köpönyegén, hiszen egy-két nappal korábban ő volt az, aki megjelentette cikkben, de beszédben is elmondta, hogy a szent forradalomnak és a népnek igaza van.

Az első döbbenet után próbáltuk folytatni a munkát. Egyre nehezebb körülmények között tevékenykedtünk, újra felbukkantak a város tanácsi és pártvezetői, s noha engem megválasztottak tanácselnök-helyettesnek közben, ez csak arra volt jó, hogy a lakosság figyelmét eltereljék, különösebb intézkedési lehetőségem nem volt. November 20-a táján alakítottunk egy bizottságot, s felmentünk Budapestre. Mindenképpen tárgyalni akartunk Kádárral. A Földművelésügyi Minisztérium épületében tartózkodott akkor ez a bábkormány. Az épületet szovjet tankok vették körül, s itt volt felállítva a rádióadást ideiglenesen sugárzó adó is. Az épületbe bemehettünk, de Kádárhoz sehogyan sem akartak beengedni. Végül kitörtem: mi nem portásokkal akarunk beszélni, hanem az országért felelős emberrel. Nagy nehezen azután Dobi Istvánhoz irányítottak bennünket, ahhoz az emberhez, aki nemcsak saját pártját, a Kisgazdapártot, de az országot is elárulta. Mit volt, mit tenni, hozzá mentünk be.

Amikor beléptünk szobájába,fekve találtuk egy heverőn, lódenkabáttal betakarózva. Üvegeket nem láttunk körülötte – köztudott volt, mennyit iszik -, pedig az lett volna a méltó környezet hozzá. (Volt is egy mondás, miszerint Dobi az üvegbetétekből él.) Elmondtuk neki, hogy Gyula városa nem hagyja cserben a forradalmat, s kitartunk a forradalom pontokba szedett követeléseinek megvalósítása mellett.

Nyilván látták önök, amikor idejöttek, mi van itt, válaszolta. Minket megszállt körülbelül 100 ezer szovjet katona. Az eddig itt-tartózkodó csapataikat leváltották, tisztjeik egy részét agyon is lőtték, mert sokan átálltak. Haza akarnak menni, uraim? Hát akkor jóindulatú leszek. Ezt a tárgyalást vegyük meg nem történtnek. Majd hozzám, mint a küldöttség vezetőjéhez szólt: kap egy lehetőséget, este 10 órakor üzenhet haza a rádión keresztül. Írja le, mit akar mondani, ettől tesszük függővé az önök hazamenetelét.

Nagyjából a következő rövid üzenetet intéztem este a gvulaiakhoz: Tekintettel a körülményekre, vegye fel mindenki a munkát, mert a harc eldőlt, az erőfölény döntő, Megkérem a lakosságot, a különböző érdekképviseleteket, hogy ebben a szellemben cselekedjenek, értelmetlen az áldozatok számát gyarapítani, kerüljük el a tragikus eseményeket.

Másnap itthon megbeszélést tartott a forradalmi bizottság, a munkástanácsok képviselőivel együtt. Természetesen volt aki egyetértett, volt aki nem az üzenettel. Megkértem mindenkit, hogy menjenek vissza a munkahelyekre, s indítsák be a termelést. Ez ha nem is azonnal, néhány napon belül megtörtént, minden üzemben.

A forradalmi tanács hamarosan megszűnt. Én sem akartam folytatni semmilyen tevékenységet, de a tanácson még fenntartották az irodámat, s oda bejárni szinte kényszerítettek. Az történt ugyanis, hogy erre a városi párt és állami vezetők “kértek” meg egy alkalommal. Nyomatékot is adtak mondandójuknak, a megbeszélésen három pufajkás is tartózkodott a szobában… A továbbiakban nem mehettem már be egyik üzembe sem, a tanácsnál betöltött szerepem pedig pusztán formális lett. Az volt a céljuk, hogy békésen, észrevétlenül történjék meg a hatalomátadás. Végeredményben egy átmeneti állapot volt ez, s ha én bent voltam is a hivatalomban, hozzám nem jöhetett senki, hiszen általában egy-két karhatalmista mindig állt az ajtóm előtt.

December 6-án délelőttre még összehívtam egy nagygyűlést, melyen utoljára tartottam beszédet, hitet téve a forradalom eszméi mellett. Nagyon sokan voltak ezen a megmozduláson, s amikor elterjedt a híre, hogy orosz tankok közelednek, akkor sem szaladtak szét a bátor gyulaiak. Elmondtam, mit végeztünk Pesten, megismételtem kissé bővebben a rádióüzenetben elhangzottakat, s délutánra meghirdettem az asszonyok fekete kendős tüntetését. Délután a Kossuth térre több ezer nő érkezett, Váriból is sokan jöttek. Sárdi Mártonné, ez a kis asszonyka – aki korábban megjárta már a börtönt – tartott beszédet, s eközben újra tankok közeledtek. Mit féltek?! – kiáltotta Sárdiné. Jézus is meg mert halni, Pesten ezrek és ezrek haltak meg az ügyért! S ha van valamennyi emberség bennük, nem jönnek közénk. A tankok nem hajtottak a tömeg közé, de a gyűlést megzavarták, s az hamarabb ért véget. Még aznap kimentünk a temetőkbe, rendbe hoztuk az első és a második világháborúban elesett hősök sírjait. Mindegyik temetőben kisebb beszédek is elhangzottak.

Ezután már nem jártam be a tanácshoz, egy barátomnál húzódtam meg, mert mindenütt kerestek. Mintegy két hétig tartott ez a bujkálás. Aztán tudomásomra jutott, a családomat is zaklatják miattam, ezért úgy döntöttem, feladom magam. Valahogy sikerült átjutnom Békéscsabára. ahol a megyei rendőr-főkapitányságon jelentkeztem december 22-én. Találkoztam Huzsvai ezredessel, aki a forradalom idején mellettünk állt, ráköszöntem, de az úgy kiabált rám, mint egy őrült. Egy Csendes nevű hadnagy hallgatott ki két napon át. Hogy hol húztam meg magam, nem tudta kiszedni belőlem. Egyébként itt nem bántottak, igaz később, máshol, bepótolták e “mulasztást”. Érdeklődtek Huzsvairól is, látták, hogy köszöntem neki. Róla sem szóltam egy rossz szót sem, noha vallomásom alapján nagy bajba kerülhetett volna. Két nap múlva szabadon engedtek, sőt, hazahoztak, hogy a karácsonyt itthon tölthessem. A lakásomat azonban nem hagyhattam el. Ebből megértettem mindent.

Januárban tüdőgyulladással bekerültem a kórházban, s február 2-án küldött haza az orvosom, mondta, nem tud már tovább bent tartani, sokszor kerestek, érdeklődtek utánam, de a kórházban nem akarnak feltűnést kelteni. Délelőtt érkeztem haza, a szomszédasszony rögtön egy Békés Megyei Népújságot mutatott, benne egy gyalázkodó cikkel. Ilyesmiket írtak benne: nem is vagyok beteg, éjjelente az orvosokkal a Komlóban mulatok. Mindezt látva, előkészítettem a ruháimat, a legszükségesebb holmikat, mert biztos voltam benne, estére már más szállásom lesz.

Ki is jöttek, a hírhedt Tulkán AVO-s alhadnagy vezetésével, tizenegyen. Biztos, erős legénynek képzeltek engem. Megszállták a lakásomat, szétdúltak mindent, de iratokat már nem találtak, azokról gondoskodtam korábban. Az Irodalmi újság példányait azonban összeszedték. A sarkon állt a teherautó, s alig értem fel, máris a platón feküdtem az ütlegek zuhatagától. Mire beértünk a rendőrségre, valamennyire magamhoz tértem.

Azt szinte lehetetlen elmondani, milyen látvány fogadott a kapitányságon. Szanaszét hevertek az emberek a földön nyöszörögve, félig-meddig agyonverve, véresen. Bevittek egy szobába, ahol többen voltak, s azonnal nekem estek. Amikor föllocsoltak, s kidobtak a folyosóra, nem tudom, bátorságból, vagy miből, de visszakiáltottam: uraim, ezekért a tetteikért még életükben felelni fognak! Erre úgy odavágtak a falhoz, hogy elindult orromon, számon a vér. Majd átadtak a fogdásnak. A kihallgatások sora hetekig tartott, s hasonló módszerekkel. A jegyzőkönyvek özönét vették fel, s nagyon kellett vigyázni, mit mond az ember. Áldom barátaimat, mert gerincesek voltak, büszke vagyok, hogy a forradalmi tanácsunknak ilyen tagjai voltak, hiszen senki a másik ellen nem vallott. De rettenetes állapotba került mindenki, s én akkor magamra vállaltam mindent, mondván, én voltam az elnök, s minden, a forradalom alatti cselekedetért vállalom a felelősséget, mi nem gyilkoltunk, nem loptunk. csak a magyar népet szolgáltuk.

Később átadtak bennünket a börtönbe. Itt történt az a szinte hihetetlen eset másnap reggel, amikor a falnál sorakoztunk. A börtön parancsnoka, Papp László főhadnagy odajött hozzánk sorba, megölelt, megcsókolt bennünket és azt mondta: Becsületes magyar emberek vagytok, ilyenek maradjatok mindig, tisztelettel állok előttetek! Utána tudtuk meg az őröktől, mert ezek között is volt tisztességes ember, hogy a parancsnok délután már Csabán volt, leszerelve, letartóztatva.

A börtönben elég sokáig tartottak bennünket, folytatódtak a kihallgatások. Egy idő után – szűkös volt a hely – elvittek bennünket. Előbb a Markóban voltunk, majd a Gyűjtőbe kerültünk, később Kistarcsán találtuk magunkat, végül Tökölön kötöttünk ki. Innen kerültünk vissza a gyulai börtönbe, mígnem egyszer közölték velünk, megtartják a tárgyalásunkat. Egy szeghalmi, vagy szarvasi bírónak, Pap Sándornak adták ki az ügyünket. Ritka egy aljas ember volt, akárcsak ülnökei. Amikor vittek fel bennünket a tárgyalásra, a folyosó tömve volt foglárokkal, rendőrökkel, karhatalmistákkal. Nem tudtuk mire vélni ezt a nagy készültséget, tömve volt a tárgyalóterem, meg az utca, még hangosbeszélőt is felszereltek a kint rekedteknek.

Bűnösnek érzem-e magam? – kérdezte először a bíró. Miért érezném – válaszoltam -, csak azt cselekedtem, amit minden magyar állampolgárnak kötelessége lett volna. És azok a bűnösök, akik most vádolnak. Amikor így beszéltem, leszerelték a hangszórókat. A vádbeszédet Sajti Imre ügyész mondta el. Ez “csupán” annyiban érdekes, hogy ö a forradalom idején mellénk állt, s pozíciója is volt. Nos, én felálltam, s neki címezve mondtam: Ön nem képviselheti ellenem a vádat, mert annak idején mellénk állt, az ügyészi forradalmi bizottság elnöke volt. A mostani helyzetben önnek ugyanúgy a vádlottak padján volna a helye. A bíró természetesen ledorongolt.

Azután elhangzottak a hamis tanúvallomások. Még a tárgyalás ideje alatt kiderült, a tanúk a vécén magolták be a kezükbe nyomott vallomásokat, s azt mondták fel a teremben. A tárgyalás végén, az utolsó szó jogán én beszéltem a társaim nevében is, megkértek rá. Többek között ezeket mondtam: Önök most – állítólag – törvényes képviselői ennek az országnak, tehát joguk van felettünk törvényt ülni. Bízunk benne, kibírjuk a kiszabott büntetést. Azonban nem adok harminc évet, önök, akik most vádolnak vádlottak, én vádló leszek, mert ezt a fajta szocializmust el fogjuk temetni.

Míg az ítéletre vártunk, figyelmeztetett Sajti, ha magának nem volt elég, amennyiről szó volt, akkor még kapni fogok. Kaptam is hét évet.

Amikor jöttünk ki az ítélet kihirdetése után – megbilincselve – a tárgyalóteremből, ott álltak a város vezető pártemberei, no, meg a nyomozók is le-fel járkáltak. Mivel ismertem mindannyiójukat, köszöntem hát nekik tisztességesen. Természetesen nem fogadta senki sem, csak szitkozódtak, s egyikőjük félhangosan ezt mondta: mit kéne ennek adni, hogy lehervadjon a mosoly a szájáról?

Mivel Gyulán az úgynevezett nagyítéleteseket nem lehetett tartani, elvittek bennünket a Gyűjtőbe. Az ítéletet mindnyájan megfellebbeztük, azt Sal Pista bácsi – áldott legyen az emléke – intézte. Ő volt a védőügyvédünk ebben a perben és a továbbiakban is. Számára sem volt veszélytelen feladat a mi érdekeinket képviselni, de ő magával sohasem foglalkozott. A Gyüjtőben beteg lettem, majd felgyógyulásom után az ottani szabóműhelybe osztottak be dolgozni. Azután nemsokára a fellebbviteli tárgyalásra is sor került.

A Fő utcai tárgyalás előtt hívta fel a figyelmet arra Pista bácsi, hogy nagyon vigyázzunk – ő ismerte az itteni bírókat-, mit mondunk, csak bizonyítható dolgokat említsünk, legyünk higgadtak, s egy kicsit próbáljunk a lelkükre hatni, mert felmenthetnek, de akár halálra is ítélhetnek bennünket. Nos, nyaggattak bennünket eleget, de már emberségesen, szakszerűbben, az ülnökök is szakbírák voltak, Az ügyész még vádbeszédet sem tartott. Itt én elmondtam, annak idején Gyulán, a zsidó gettó mellett dolgoztam, s nem egyszer – lelkiismeretemre hallgatva – csempésztem be a csomagokat a bentlévőknek, nem törődve a nyilasokkal, akiket gyűlöltem. A forradalom ideje alatt is lelkiismeretem szerint cselekedtem, hazám iránti felelősségérzetből. Ami tény, az tény, azokért vállalom a felelősséget. A gyulai tárgyalás azonban a bosszú tárgyalása volt, minden alapot nélkülöző, hamis vallomások alapján. Mindnyájunkat meghallgattak, azután szünetet rendeltek el. A szünetben – rendes őreink jóvoltából – megbeszélhettük Pista bácsival a bent történteket, volt egy fél óránk rá. De nagyon nehéz 30 perc volt ez, míg az ítéletre vártunk!

Azután berendeltek bennünket, s meglepetésünkre az ügyész kezdett el beszélni. Közölte, hogy véleménye szerint az elsőfokú bíróság ítélete nem megalapozott, egyrészt elfogultságon, másrészt bizonyos fokig gyűlöleten alapszik. Éppen ezért, ezen az alapon nem ítélhetők el a vádlottak, s javasolta a bíróságnak, hogy tegyék át ügyünk tárgyalását, egy Gyulától távolabbi megyei bírósághoz. Egy rövid szünet után már a bíróság olvasta fel határozatát, mely szerint a korábbi ítélet semmis, s ügyünkben a továbbiakban a Csongrád Megyei Bíróság folytatja le az új tárgyalást. Nemcsak mi, hanem az őreink is örültek ennek a fordulatnak.

Az ítélet kedvező volt számunkra, de az már nem, hogy újból Gyulán, a rendőrségen találtuk magunkat, hiszen előzetes letartóztatásban maradtunk. Az itteniek már csupán személyes presztízsük miatt is nagy ügyet akartak csinálni, s nem voltak velünk szemben kíméletesek. Majd újból a börtönbe kerültünk. Itt nemsokára megkaptuk a vádiratot, melyből megtudtuk, hogy a Csongrád Megyei Bíróság dr. Móricz Béláné vezette tanácsa tárgyalja újra az ügyünket. Védőnktől hallottuk, a bírónő nem restellt elmenni a piacra, meg máshová is felőlünk érdeklődni, milyen emberek vagyunk, mit tettünk a forradalom alatt?

Nos, a tárgyalás során személyesen is meggyőződhettünk a bírónő elfogulatlanságáról, nagy becsülettel vitte végig ügyünket, és az ügyész is rendkívül korrekt volt, Én elkértem a tanúk korábbi vallomásait – Sal Pista bácsi hívta fel erre a lehetőségre a figyelmemet -, hogy tudjam, miket hazudtak az első tárgyaláson. Két nap alatt áttanulmányoztam az iratokat, s a tárgyalás során nagy hasznát vettem ezeknek. Hiszen a hamisan ellenünk tanúskodók elfelejtették már, miket hordtak össze korábban, s nagyon gyakran zavarba lehetett hozni őket, folyton ellentmondásokba keveredtek. (A tényekhez tartozik: egyiküket sem vonták felelősségre hamis tanúvallomásuk miatt.)

Amikor sorra kiderültek ezek az ellentmondások, hogy nagyrészt hazugok voltak a vallomások, akkor a bírónő felugrott, odavágta az asztalra az aktákat, s azt mondta, ilyen alapon ő nem hozhat ítéletet. Mindezt egy nyílt tárgyaláson tette! Ezek után járt mindenfelé, a Központi Bizottságnál, a Legfelsőbb Bíróságon, hogy mentsék fel, mert ő így nem ítélkezhet. De végül – én megértem – csak hirdetett ítéletet, nyilván kényszerítették rá, három évet kaptam. Ezt az ítéletet szintén megfellebbeztük, mondván, ez a tárgyalás tisztább volt az elsőnél, de a bíróságnak tudnia kell, mi azt tettük, amit kellett, s úgy tettük, hogy Gyulán senkinek a haja szála sem görbült meg.

Újra visszakerültünk a Gyűjtőbe. De nem sokáig tartottak itt, mert megjött a határozat a szabadlábra helyezésemről. 1958 szeptemberében történt mindez, s M. Szabó, valamint Radóczi barátommal együtt jöttünk haza. Később a Fő utcában mérsékelték az ítéletet, de nem kellett letölteni, ellenben annak lejártáig rendőrségi felügyelet alatt álltam.

A szabó ktsz-ben akartam elhelyezkedni, de az akkori városi párttitkár nem engedte, kikötése volt, hogy ott, ahol húsznál többen dolgoznak, nem helyezkedhetek el, mert esetleg szervezkedésbe kezdek, s az nem kívánatos. Nem tudtam mit csinálni. REF alatt voltam, elég sűrűn érdeklődtek utánam. Noha otthon azért dolgoztam, de gyorsan munkahelyet kellett keresnem, mert tartottam tőle, a végén még közveszélyes munkakerülőnek kiáltanak ki. Bementem Enyedihez, a tanácselnökhöz, de nem segített nekem. A munkaközvetítéssel foglalkozó alkalmazott mondta, ő segítene, de olyan parancsot kapott a pártbizottságtól, mely ezt nem teszi lehetővé.

Eléggé el voltam keseredve, de még haza sem értem, szerencsés fordulatot vett sorsom. Összetalálkoztam Gabnai Sándorral, aki a vár restaurálásának munkálatait irányította városi mérnökként. Megkérdezte, mi járatban vagyok, miért lógatom az orrom? Hadd el, mondtam neki, nagy bajban vagyok, nem engednek a ktsz-ben dolgozni, nem tudok elhelyezkedni, s így előbb-utóbb újra belém fognak kötni. Van egy javaslatom – mondta. Én vezetem a vár restaurálását, s ha megfelel neked a fizikai munka, mert mást most nem tudok ajánlani, holnap reggel már jöhetsz is. Betartotta a szavát, így azután a kőművesek mellett segédmunkásként dolgoztam, később adminisztrációs feladatokat is elláttam. Itt dolgoztam két éven át. Nem felejtem el Sanyi barátomnak, amit értem tett, azt sem, hogy amikor a házunkat családi okokból bővíteni kellett, akkor a tervrajzokat ingyen elkészítette nekem, s más módon szintén segítette az építkezésemet.

Nem tudom pontosan mikor, de 1960-ban egyik este a ktsz párttitkára beszólt, hogy visszamehetek dolgozni, de előtte a szövetkezet három vezetőjével együtt jelenjek meg a városi pártbizottságon. Ott is voltunk másnap reggel. Elmondták, hogy meggondolták, jogom van a munkához, de lehetőleg húzzam meg magam, mert nem felejtettek el semmit.

A ktsz-ben azután 1970-ig dolgoztam, majd akkor gebint váltottam ki, mert egészségi állapotom egyre rosszabb lett. Az orvosok javasolták ezt, mert a szalagrendszert már nem bírtam. Egészen 1983-ig dolgoztam így otthon, amikor agyvérzést kaptam. Elvesztettem látásomat, s tájékozódási zavaraim keletkeztek. Azóta nem tudom a szakmámat folytatni, igaz, javult az állapotom, tudok olvasgatni, de aktív tevékenységet huzamosabb ideig nem folytathatok.

Azért, mint életem folyamán mindig . figyelemmel kísértem, kísérem az eseményeket. Így láttam azt is, hogy az úgynevezett szocialista rendszerünk recseg-ropog eresztékeiben, s már megreformálhatatlanná vált. Hittem abban – ahogy 1956-ban is -: Magyarországon hamarosan demokrácia lesz, új, európai rend.

Ahogy alakultak a pártok, azok helyi szervezetei, egyre többen kerestek meg, s kérték ki a véleményemet különböző kérdésekben. Ezt én nagy megtiszteltetésnek vettem, s veszem, hiszen a mai napig meg-megfordulnak nálam. Mégis számomra a legnagyobb élményt az elmúlt év júniusának utolsó napja nyújtotta. Ezen a napon hagyták el a megszálló szovjet csapatok utolsó katonái hazánkat, s ebből az alkalomból kértek fel ünnepi beszéd tartására. Örömmel vállalkoztam a megtisztelő feladatra.

Június 30-án este a Petőfi téren gyülekeztünk, s innen indultunk a Kossuth térre, fáklyás menetben. Ez a két tér fontos helyszíne volt a helyi forradalmi eseményeknek is, sok mindenre visszaemlékeztem útközben. S amit nem hittem, a gimnázium előtt több ezer ember gyűlt össze, köztük nagyon sok fiatal. Felemelő érzés volt beszédet mondani előttük, melyben senkit nem bántottam meg elveiben, hitében. A magyar szabadságot, a függetlenséget éltettük egyemberként. A tömeg éljenzése, a fiatalok lelkesedése erőt adott nekem, de biztos vagyok benne, maradandó élményt nyújtott ez az este mindenki számára.

Tulajdonképpen azt mondhatom, ez az esemény volt a befejezése, betetőzése, a fénypontja az 1956-os forradalom gyulai eseményeinek. S ami pedig engem illet, ha beteg vagyok is, ha bármi történt is az életemben, de a kivívott demokráciát, a függetlenséget tekintem befejezésének annak a munkának, amelyet életem során végeztem, s amelyért harcoltam a magam eszközeivel, hitemmel.

Lejegyezte: Pénzes Ferenc

Forrás: Gyulai Hírlap

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*