Az 1956. október 23-i események, a forradalom, a fegyveres harc híre lassan, akadozva érkezett vidékre, különösen a messze fekvő térségekbe, mint Békés megye is. Az akkori hírközlés lassú, homályos és ellentmondó információiból nehéz volt a tényeket kihámozni.

Az október 25-én délelőtt történt Parlament előtti, több mint száz fegyvertelen áldozatot követelő gyilkos ÁVH-s sortűzről (pl.) hallgattak az újságok, de a rádió is. Két-három nap viszont már elegendő volt ahhoz, hogy kialakuljon a viszonylag tiszta kép, amit vasutasok, hazaérkező, ingázó munkások, egyetemisták tettek még egyértelműbbé. A forradalom – bár nem volt előzmények nélkül – váratlan hirtelenséggel lepte meg, döbbentette meg az embereket. 26-án és 27-én mindenhol kisebb-nagyobb csoportokban cseréltek információkat, gondolatokat. A diktatúra sötét, lelket ölő évei után feléledt a remény, a bizakodás, annál is inkább, mert az akkori magyarság még lélekben nem adta fel a függetlenség és a demokrácia iránti vágyát, hitét. És az alkalom elkövetkezett. A szeretett földtől megfosztott, tsz-be pofozott, tagosításokkal kisemmizett, fizikai-lelki terror révén nincstelenné süllyesztett parasztok, üzletükből, műhelyükből kiebrudalt kiskereskedők, iparosok, a másodosztályú társadalmi alakulattá leminősített, alulfizetett és megfélemlített értelmiségek, adópréssel, gyenge bérekkel, további fizetést kitevő és kötelező békekölcsön jegyzéssel, létminimumhoz, vagy az alá kényszerített emberek sokasága, a rosszul fizetett és szinte teljesíthetetlen normákkal sanyargatott munkások a tehetetlenségből és mindennapi megalázottságukból kiemelték fejüket, felcsillanó szemmel néztek össze, mélyet lélegeztek a frissülő levegőből, és egy-két nap alatt üzemtől állami gazdaságig, falutól városig átvették a vezetést, elküldték rákosista igazgatóikat, vb-elnökeiket, s helyükbe a bizalmat élvező, köztiszteletben álló embereket állítottak. Egy láthatatlan rendező működött itt, és csodát tett. A forradalom vidéken – igen kevés kivétellel – gyorsan és ellentmondás nélkül foglalta el a pozíciókat.

Voltak azonban komoly veszélyek is. Az emberekben szunnyadó, hamu alatt parázsló sérelmek és sebek természetesen felizzottak. Alig volt család, akit ne ért volna Rákosiék 8-9 éve alatt sérelem, amelyek tagjaiból, vagy barátaiból-ismerőseiből nem vitt volna el valakiket az ÁVH, melye közül egyesek soha, többen pedig testben-lélekben megnyomorítva kerültek elő. Az embertelen terror mindenkiben súlyos nyomokat hagyott, és ezek az emberek mentek ki az utcákra, csoportosultak a tereken, s elég lehetett egyetlen radikális szónoklat, és akár kommunista ellenes pogromra is sor kerülhetett. Ilyen helyzetben döntő volt az, hogy a helyi közösség, egy-egy falu vagy város polgárai között akadtak-e olyanok, akik képesek voltak sokasághoz bölcsen, higgadtan, mérséklően szólni, őrizni a békét és a rendet, meggátolni a jogos forradalom elfajulását.

Békés megye népe jól vizsgázott, mindenhol előkerültek azok, akik képesek voltak úrrá lenni a helyzeten. A megyében a forradalom gyorsan, de emberélet sérelme, bármiféle bosszú, egyéni leszámolás nélkül diadalmaskodott, és az új vezetők meglepő módon tudták kézben tartani és intézni a közügyeket. A sok-sok érthető indulat ellenére az egész megyében alig volt 15 párttitkár vagy ÁVH-s, esetleg begyűjtési előadó, akit megvertek, megpofoztak. Őket is az esetek zömében gyorsan kimentették a józanabbak.

Gyula különösen szerencsés volt. Akadt egy remek, mondhatni zseniális ember, nevezetesen szabómester, aki született politikusként, szónokként, higgadt vezetőként percek, órák alatt kivívta a közbizalmat és végig a lehetséges maximumot teljesítve remekelt, a városok lakóiból is a jobbik énjüket csalva elő.
Olvasd tovább →