Csibra István monográfiájának részlete
1956 tavaszától ismét Gyulán találjuk Simonyi Imrét. Beteg és nincs miből élnie. Az októberi forrongásnak köszönhetően azonban felelős szerkesztője lesz a rövid életű (1956. november 1-től december 31-ig hetente kétszer megjelenő) Gyulai Hírlapnak. Az 1956-os népfelkelés időszakában tehát újra cikkeket ír, amelyek egyáltalán nem uszító hangneműek, amivel később vádolják, hanem meglepően mértéktartók, különösen az ő kiélezésre hajlamos modorához-stílusához képest.
Ekkor, tehát 36 éves korában jelent meg első kis verseskötete, a Tisztességes írás, amely azonban forradalmi (pontosabban „ellenforradalmi”) tevékenysége miatt nem kerülhetett forgalomba. Ő maga árulta a pár forintos kis füzetet, például a híres gyulai Húsüzemben és másutt. Egyes adatok szerint a kis kötet az egyik corpus delicti lett a bűnperében.Kanka Andor, a gyulai Forradalmi Bizottság fiatal, negyedikes gimnazista tagja szerint Simonyi Imre írásai és beszédei 1956-ban Gyulán cselekvésre buzdították a fiatalokat (például a szovjet emlékmű vörös csillagának leverése, majd a Kádár-kormány elleni fellépések). A költő ugyanis nemcsak a város művészelitjével (például Kohán György, Koszta Rozália) volt baráti viszonyban, még ha olykor kutya-macska viszony volt is ez a barátság, hanem gimnazista fiatalokkal is (például Angelusz Róbert, Görgényi Ferenc, Kanka Andor), akik felnéztek rá, adtak a szavára és részt vettek az eseményekben.
1956. november 18-án jelent meg a Gyulai Hírlapban Simonyi nevezetes cikke, a Két pogány közt – egy hazáért! (Nyílt levél huszonötezer gyulai polgárhoz), amely egyszersmind sajátos búcsúcikk is volt, ezzel a záradékkal: „A Gyulai Hírlap felelős szerkesztői tisztéről lemondok, a várost elhagyom.”
Simonyi politikai mértéktartását mutatja, hogy cikkének fő mondanivalóját így foglalja össze: „A két ’pogányt’: a fasizmus, illetve a baloldali szektárianizmus testesítette meg ebben az időben. Az ’egy hazát’ pedig: – a hűség. Hűség a humanizmushoz, a magyarsághoz, az emberiséghez, a törvényességhez: – egyszóval mindahhoz, amiért élni érdemes… Két évtizedes írói működésem fundamentuma ez a hűség, ez a szolgálat volt. – Tragikuma pedig: – őrlődés a két ’pogány’, a két malomkő között.” E cikkben tehát a fasizmus mellett a másik „pogány” nem – mint az utókor gondolná – a szocializmus egészében véve, hanem csupán annak szörnyen eltorzított változata: „a baloldali szektárianizmus”.
Simonyi a népfelkelés idején a barátaival együtt szolidaritást vállalt „Budapest diákjaival és munkásaival”, és városának vezetőit, az „illetékeseket” megpróbálta meggyőzni, hogy „véleményem szerint vér nélkül is lefolyhat a forradalmi átalakulás Gyulán”. Pedig neki igazán lett volna miért bosszút állni, de hát – mint írta – „Széchenyin nevelődtem”.
Az események ismeretében kiugranak cikkéből ezek a sorok: „…én a revolúciót elsősorban nem külsőséges megnyilatkozásaiban (csillagok, utcatáblák leverése, emlékmű rombolása) értékelem, hanem a lélek, a szellem, a magatartás, a jó és rosszhoz való viszonyulás forradalmi és minőségi változásában.” Ugyanakkor a város vezetőinek köntörfalazás nélkül kijelentette: „…nem vagyok marxista, mivel a marxizmus ürügyén olyan jogtiprások történtek az országban, amelyekkel nem azonosíthatom magam. De hiszek a szociális fejlődés egyetlenül járható útjában…”
Ma is szívbemarkolóak személyes érvei, melyekkel a felelős szerkesztői posztról való lemondását és a város elhagyását indokolja. „Tudtam azt, hogy jobbról nézve (de balról is) egyértelműen munkakerülőnek, magyarul: csavargónak tűnök… kisvárosban élünk, ahol a költő rangsorolása valahol a zsebmetsző és a hamiskártyás után következik…” 1956 tavaszán többek közt ezért is: „Betegen, jövedelem nélkül, reménytelen helyzetben, az éhhalállal küzdve végzetes lépésre szántam el magam: kérvényt nyújtottam be a Tanácshoz utcaseprői állásra. Azóta sem kaptam választ.”
A lemondás további indokaként elmondja e búcsúcikkében azt is, hogy 1955 telén a rendőrség betöréses lopás gyanújával elhurcolta őt, hogy ujjlenyomatot vegyenek róla! (Valaki, aki tudta róla, hogy ártatlan, egy szerelmi ügy miatt bosszúból jelentette fel.) 1956. november 1-jén pedig, amikor már úgy látszott, hogy a népfelkelés és a függetlenségi küzdelem győzedelmeskedik, úgy akarták hitelteleníteni Simonyit, hogy nyilvános gyűlésen elhangozhatott róla: „besúgó!, rendőrspicli!”
Íme, az inkriminált cikk főbb gondolatai, amelyekért Simonyi később meg is kapta „méltó” büntetését. (Simonyi, 1956. 11. 18.)
November 4-e, a szovjet csapatok Magyarország elleni általános offenzívája után Gyulán is megkezdődött a megtorlás. A Békés megyei Tanács VB által később megjelentetett Ellenforradalmi események Békés megyében I. című brosúrában ezt olvashatjuk: „1956. december 17-én zavargások miatt nagyobb karhatalmi egység ment Gyulára a rend helyreállítása céljából.” (Ellenforradalmi… 6.)
Letartóztatták a munkástanácsok vezetőit és Simonyi Imrét, akit a szerkesztőségből vittek el. Ő visszaütött a karhatalmistáknak, és a rendőrségen többször is úgy megverték, hogy a bordája és a lába is eltört; agyrázkódást kapott, és emiatt évek múlva is egyensúlyzavarai voltak. A szakállát, amelyet a rákosista rendszerrel szembeni ellenállás jelképének tekintettek, a karhatalmisták öngyújtóval leégették. Kórházba került, majd Kistarcsán internálták. (Vö. Pünkösti, 1997. 42.)
Simonyi azonban nem adta fel a küzdelmet. Sikerült kijuttatnia egy levelet az anyjának, melyben kérte, hogy mozgósítsák Pesten az írókat (Féját, Kodolányit, Illyést, Juhász Ferencet) a megmentése érdekében. Marika néni pedig – néhány reszketeg sorral kiegészítve – Zoltai Dénesnek továbbította a levelet, hogy segítsen teljesíteni a fia kérését. Szigorúan hozzátéve, hogy elolvasás után a levél azonnal elégetendő. (Az eredeti Zoltai birtokában van.)
Az íróknak persze semmit sem sikerült elérni, ám Békés megyében szerencsére akadt egy józanabb ügyész, dr. Sajti Imre (1953. június 15-én az első Nagy Imre-kormány nevezte ki ügyésznek), aki kieszközölte, hogy Simonyit 1957 elején figyelmeztetéssel szabadon bocsássák. Dr. Sajti szerint Simo-nyi ennyit érdemelt Két pogány közt – egy hazáért! című cikkéért, valamint egy másikért, amelyben „József Attila-sorok idézésével” hangulatot keltett. (Árpási, Eső, III/3. 48.)
Az említett brosúra így összegzi Simonyi bűneit: „A sajtó Simonyi Imre író vezetésével dolgozott. (Köznyelven ’presszótündérnek’ is nevezik, mivel állandóan ott tartózkodik.) E hírlapon [Gyulai Hírlap] keresztül kezdték meg az izgatást a Munkás-Paraszt Kormány ellen és szították a sztrájkot. A sajtó azt is híresztelte, hogy a szovjetek milyen ’gaztetteket’ hajtanak végre szerte az országban.” (Ellenforradalmi…4–5.)
Feloldhatatlan volt tehát az ellentét közte és a berendezkedő Kádár-rezsim között. Továbbra is ellenforradalmárnak, a szocializmus ellenségének tekintették őt – különösen megyéjében és városában –, és amikor megpróbált szabadfoglalkozású íróként élni, verseit nem jelentették meg például a Békés Megyei Népújságban, mert ezt megyei MSZMP pártbizottsági határozat tiltotta.
Forrás: terasz.hu
Vélemény, hozzászólás?