Emlékbeszéd Nagy Imre halálának 64. évfordulóján
Tisztelt Megemlékezők!
„Hogyha a Föld Isten kalapja,…drága hazánk a legszebb bokréta rajta!”
Talán meglepő lehet, de ezt – beszéde zárásaként – Magyarország moszkovita-kommunista miniszterelnöke, Nagy Imre mondta – Petőfi szavára hivatkozva. Tette ezt 1954. október 23-án, az általa kezdeményezett Hazafias Népfront alakuló kongresszusán. A korabeli filmhíradó felvételről is érezhető, hogy a gondolatot Nagy Imre komolyan gondolta. (Később ezért a beszédéért elvtársai nacionalizmussal vádolták.)
Nem egészen négy év múlva, 1958. június 15-én Nagy Imre már egészen másféle, és egészen rövid beszédet mondott, amikor végső üzenetét olvasta fel, egy kis kockás füzetből. A halálra készülődött, tehát alaposan megfontolta, mit is fog mondani. Amit mondott, az utókor emberének – így nekünk is – szólt!
Melyek is voltak ezek a mondatok?
Az első így szólt: „ A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak és ezért a magam részéről – bár tudom, hogy fellebbezésnek helye nincs – elfogadni nem tudom.”
Világos beszéd, tartalma pontosan minősíti a halálos ítélet születésének körülményeit és hátterét és saját – ezekből következő – elutasító viszonyát hozzá. Arról viszont nem beszél, hogy pontosan tudja, hogy az ítéletet már a tárgyalás megkezdése előtt meghozták, mint ahogy azt is, hogy nem a bíróság, hanem Hruscsov, vagy Kádár, vagy a kettő együtt „ítélt”, és nem Vida Ferenc és bírótársai. ( Ma már tudjuk: Kádár Jánosnak volt ebben döntő szerepe és a szovjetek csak rábólintottak.) Nagy Imre természetesen teljesen tisztában volt a szovjet típusú perek lebonyolításának mikéntjével. Ezért sem kért beszéde végén kegyelmet, hisz tudta: elsőrendű vádlottként úgysem kap.
A második mondat a következő: „Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb, vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, és amelyek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell.”
Nagy Imre tehát ezzel minden 1956. október 23. utáni cselekedetét – még egyszer, utoljára – vállalja. Megtehette volna, hogy megtagadja a forradalom alatti döntéseit. Lemondhatott volna miniszterelnöki tisztségéről, önkritikát gyakorolhatott volna. Sokáig nyitva állt ez az út előtte, de nem ezt választotta. (Nem tette ezt meg 1955-ben sem, így azután akkor minden pozíciójától megfosztották, még a pártból is kizárták. Akkor még Rákosi Mátyás volt az ország tényleges vezetője.)
Nagy Imre emberi nagysága ebben a halálra is elszánt kitartásban bontakozik ki. A többpártrendszerű demokrácia, a független és semleges Magyarország követeléséhez való ragaszkodás egy internacionalista kommunista rendszer szemében megbocsájthatatlan bűn volt. Nem is volt rá bocsánat. Pedig tudjuk, hogy a forradalom első napjaiban Nagy Imre nem forradalmárként, hanem kommunista pártvezetőként cselekedett. Napokig tartott, amíg hívei rábeszélése nyomán először ellenforradalom helyett nemzeti demokratikus mozgalomnak, pár nap múltán pedig már forradalomnak minősítette a lezajlott eseményeket. (Említett hívei között egyébként ott volt városunk szülötte, Lőcsei Pál is, akinek emléktáblája a közelünkben található. Ő egyszer elmondta nekem, hogy eközben szinte futottak az Országház folyosóján Nagy Imre után, akit ők Imre bácsinak szólítottak.)
Ez a „nagy imrei fordulat” azonban nem változtat azon, hogy ő azért élete végéig megmaradt kommunistának. Igen figyelemre méltó ugyanakkor, hogy amikor az utókor várható felmentő ítéletéről beszél, akkor a magyar népet teszi első helyre és csak utána a nemzetközi munkásosztályt. Nagy Imre tehát itt már első helyen tekinti saját magát magyarnak és csak másodsorban kommunistának. Mert a kettő így sem zárja ki egymást!
Nagy Imre 3. mondata ez: „Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is.”
Nos, 1989-ben, a csodák évében, tényleg eljött ez az idő! Az egyik legmegrendítőbb élmény volt sokunk számára az a dokumentumfilm, amely nyomon követte Nagy Imre és a vele „eltemetett” Gimes Miklós és Maléter Pál holttestének régészeti módszerekkel történő feltárását a családtagok jelenlétében.
Majd követte ezt 56 mártírjainak újratemetése június 16-án, amely a rendszerváltás egyetlen katartikus eseménye volt.
Hogy Nagy Imre 1956-os szerepének, akkor felvállalt cselekedeteinek, benne a nemzet érdekében vállalt tetteinek emléke évtizedek múlva is élt, azt maga Kádár János is igazolta. Élete utolsó hónapjaiban, halálos betegségével küzdve lelkiismerete két olyan ember emlékével vívta a maga harcát, akiknek méltatlan halálában felelőssége volt: az egyik Rajk László, a másik Nagy Imre. Zavarodottan elmondott beszédében szerette volna elmagyarázni saját szerepét, saját döntésének hátterét, de ezt már nem sikerült elmondania. Elvitte a sírba…
( A jelenlévők egy része sírva hallgatta ezt a felszólalást…)
Nagy Imrét pedig úgy temették el újra, hogy még nem volt az ügye jogilag rendezve, azaz nem volt rehabilitálva. A sors furcsa fintora volt, hogy miközben a felmentő ítéletet a családtagok jelenlétében 1989. július 6-án a bíró felolvasta, a bírósági teremben egy kis papírcédula ment kézről kézre, amelyen ennyi állt: Kádár János meghalt. Az ő sorsa is beteljesedett! Drámai pillanat volt.
Talán itt, ekkor vált egyértelművé: mégiscsak Nagy Imre győzött! Hisz ő a forradalom első számú mártírja és Kádár János tette azzá. Nagy Imre nemzeti hős lett, Kádár elhunyt, rendszere rövidesen széthullott.
Jelképes történelmi pillanat is volt ez, mert ezután nincs visszatérés. Sem az 1956 előtti, sem az 1956 és 1989 közötti rendszerhez. Ezek egyszer és mindenkorra elmúltak, a történelem süllyesztőjébe kerültek. A történelem – a maga módján – igazságot szolgáltatott!
Őszintén remélem, hogy sem Rákosi Mátyásnak, sem Kádár Jánosnak sem az eszméi, sem a rendszere, sem a módszerei soha többé nem fognak újjáéledni Magyarországon!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Írta és felolvasta Komáromi István, az Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium címzetes igazgatója, történelem-földrajz szakos tanár
Békéscsaba, 2022. június 16.
