A gyulai megtorlások katonai ügyészéből előbb Békés megyei állambiztonsági alvezető, majd rendőrfőkapitány-helyettes lett. Ő talán megbánta, amit tett.

Az 1927-ben Sarkadon született Sajti Imre felmenői két nemzedékre visszamenőleg cukorgyári munkások voltak, elődei foglalkozását ő is folytatta szülővárosában. 1945 augusztusában Budapestre ment és rendőrnek állt, a kommunista pártba egy év múlva lépett be. Eleinte a Nagykörúton szolgált őrszemesként, majd az angyalföldi kapitányságra került. Elvégezte a tiszthelyettesi iskolát és a rendőrtiszti akadémiát, így 1949-ben alhadnagyi rendfokozattal véglegesítette az akkori belügyminiszter, Kádár János. A tárcához került, ahol egészen 1953-ig főhadnagyként az ügyészi csoport előadója volt.

Bár arról nincs információ, hogy leérettségizett volna, személyes elmondása szerint a forradalom alatt félbeszakadt jogi tanulmányait 1957-ben fejezte be, majd bírói és államügyészi képesítést szerzett. Mégis, már jóval ezelőtt, 1953 szeptemberétől átkerült a Legfőbb Ügyészséghez. Jogi végzettség nélkül két éven keresztül a XIX. kerület vezető ügyésze volt. 1955-ben megyéjébe helyezték vissza: egészen 1960-ig városi és járási vezető ügyészként dolgozott Gyulán. Ez az időszak Sajti életpályája fordulópontjának bizonyult. 1956 októberében a gyulai forradalmi tanács felfüggesztette, s novemberben (1958-as minősítése szavaival élve) „jelentkezett a katonai karhatalmi alakulathoz, ahol mint katonai ügyész igen hathatósan működött közre az ellenforradalom felszámolásában. Több esetben látta el a vádképviseletet statáriális tárgyalás alá kerülő ügyekben.” A rögtönítélő szakaszban történt hathatós közreműködés után korábbi hivatalát 1957 márciusában vette át ismét. A még mindig csak harmincéves Sajti a kádári megtorlás kezdetekor már maga mögött tudhatott egy rendőrtiszti, egy kerületi és városi-járási vezető közvádlói pályaszakaszt, továbbá volt karhatalmista és katonai ügyész.

Mányi Erzsébet és Farkas Mihály

Olvasd tovább →

Az 1956-os forradalom és szabadságharc – Bencze Gréta Alexandra (PDF)

Az 1956-es gyulai események és Nádházi lános bebörtönzése diákszemmel – Mazán Nikolett (PDF)

Sikeres pályázat – különdíjas munka, amely megjelent a Bárka folyóiratban – 2016 október

Szerző: M. Szabó András, Gyula város 56-os polgármestere
(történelmi elbeszélés)

”Cirkli” Emlékezés, 60 éve történt
(történelmi elbeszélés)

Nekem úgy tűnik, mintha csak tegnap történt volna. Az emlékezés ’56-ra – véleményem szerint különösen – időszerű, hiszen ez sokunk életében elementáris változást hozott. Amikor bárkivel ’56-ról beszélgetünk, nem kerülhetem meg azt, ami velünk akkor városomban, Gyulán történt.

Először a Budapestről, Szegedről és Debrecenből hazatérő diákok számoltak be nekünk az eseményekről. A hírek hatására, a fiatalokkal összefogva október 26-án, este a gyulai szovjet emlékműhöz vonultunk, amelyet egy traktor segítségével döntöttek le városunkban. Simonyi Imre – a Gyulai Hírlap szerkesztőjeként ismertük akkoriban, és költőként – irányításával 27-én reggel elszabadultak az indulatok, az egész város méhkasként felbolydult. Én a Kertészeti Vállalat dolgozóival vonultam a Megyeházához, amikor a nagy kőhídon három fiatallal találkoztam össze, akik kérdezték a nevemet, és afelől érdeklődtek, hogy hol van Nádházy János. Arra kértek, hogy mindenképpen kerítsem elő a barátomat. Ez így is történt. Nádházy akkor a németvárosi csoporttal vonult a főtér felé.

A Megyeháza előtt akkor már több ezres tömeg várakozott. Amikor megjelentünk, tapsviharral fogadtak bennünket, és már hallottuk a tömeget Nádházy nevét kiabálni. A nagyterembe felmenve, amely tömve volt emberekkel, alig tudtunk az erkélyre kimenni, hogy Nádházy szóljon a téren egybegyűlt tömeghez, mely a nevét skandálta. Életem – és talán másoké is – egyik legboldogabb napja volt, amikor Nádházy János barátom és sorstársam a Megyeháza erkélyéről beszédet mondott a sok ezres gyulai és a környékről összegyűlt emberekből álló lelkesült tömegnek. Már első szavaival megbékélésre és a törvények betartására szólított fel mindenkit. Megható volt, amikor azt mondta, hogy fogjuk meg egymás kezét. Most is magam előtt látom a könnyes szemű, mosolygós embereket, szinte érzem a mellettem állók meleg, bajtársias kézszorítását. Jó volt akkor magyarnak lenni!

Olvasd tovább →