Békés, Boldog, Örömteli, Meghitt, Kellemes Karácsonyt kíván minden látogatónak az Október 23 Alapítvány honlapja!

Emléktábla-avatási ünnepség volt november 4-én Jászberényben. Egy szovjet tisztre emlékeztek, aki 1956. október 24-én nem lövetett a felvonuló lakosságra. A jászberényi szovjet páncélos laktanya udvarára helikopter ereszkedett le ’56 november 4-én, szovjet tisztek léptek ki ajtaján. Azonnal a parancsnoki épületbe mentek, és rövid idő múltán a parancsnokot kísérve léptek ki az épületből. A tisztet az egyik tűzfalhoz állították, fegyverek dörrentek, a tiszt összeesett.

A tragédia óta bő öt évtized telt el, közben volt egy ideológia-váltás, a város lakói kezdetben titkon, majd nyíltan beszéltek a parancsnokról, az idő múlásával egyre kevesebben. Az egymást követő városvezetések eddig nem vállalták fel az emlékezést, a tiszteletadást, pedig tudtak a katonáról, felhívták rá a figyelmüket.
2004 augusztusába, Gedai István 56-os elítélt tájékoztatása alapján az MTV Aranyfüst című műsora tanúkat, túlélőket szólaltatva meg tűzte műsorára a jászberényi történetet, és elhangzott: derítsék fel a szovjet katona sírját, nevét. Azóta tíz év telt el.

Sokan a tények ellenére sem ismerték el a tragédiát. A parancsnok kiváló viszonyt ápolt a jászberényiekkel. A felesége varrónője rajongva beszélt a tisztről. Emlékeznek arra is, amikor októberben kijelentette: „Nem lövetek azokra, akiknek gyerekei az enyémekkel játszanak.” Tárgyalásokat folytatott, megegyezett a város vezetőivel, hogy folyamatosan biztosítja számukra a közműszolgáltatást és az élelmiszerbeszerzést. Amikor kiderült, hogy az orosz katonák kiképzéséhez a gyakorlótérre a városon keresztül lehet csak eljutni, és a lakók ezt provokációnak minősítették, megszüntette az átjárást.
Az akkori sírásó felesége kamerába mondta: a kivégzés után pár évvel elvonuló szovjet csapatok kiszedték a tetemet az ott megásott gödörből, és elvitték a városi temetőbe, ahol az 1944/45-ben meghalt szovjet katonák sírkertjétől külön temette el a férje. A sírt – amíg Jászberényben – az asszony gondozta emberi tisztességből. A november 4-e után bevonuló szovjet csapatok már nem féltek tüzet nyitni, szétlőtték a templom tornyát, civil embereket öltek meg.

A szovjet tiszt nevére nem emlékszik senki. Az orosz iratokban nincs nyoma, de hát miért is lenne: szovjet nézőpontból a parancsnok áruló. Jászberény, ha késve is, teljesítette kötelességét, tiszteletet adott annak az embernek, aki nem gyilkoltatott le ártatlanokat.

A forradalom leverésének napjára esett emlékünnepség nem vált médiaeseménnyé…

Forrás: hetek.hu

Alapítványunk által fölkért szónok emlékezése:

Tisztelt Megemlékezők!

Megemlékezni gyűltünk össze itt a kopjafánál a gyulavári híd mellett, megemlékezni azokról, akik 57 esztendővel ezelőtt mertek szabadságról álmodni, és mertek tenni érte. Közülük sokan az életüket adták, mert hittek a szabadság, a haza és a nemzet ügyének fontosságában.
1956. október 23. a magyar történelem egyik legjelentősebb napja: ezen a napon robbant ki Magyarország népének forradalma a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca.
A forradalom lángja csak rövid ideig loboghatott, mert a nyugati hatalmaktól várt segítség híján az orosz tankok lánctalpai évtizedekre eltiporták, kioltották azt.
Két emberöltőnyi idő telt el azóta. Az idő lassan begyógyítja a sebeket. A mi feladatunk, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni az akkori eseményeket, a bátor és áldozatvállaló emberek emlékét: hogy ők példaképek maradjanak magunk és a jövő nemzedéke számára.

Ezen a helyen, e kopjafán két név olvasható: Mány Erzsébet és Farkas Mihály neve. Ők a nehéz időkben tetteikkel és életük feláldozásával egyértelmű választ adtak arra, hogy a hazugság, az igazságtalanság és az elnyomás ellenében melyik oldalon van a helye az igaz életre vágyó becsületes embernek.
Az itt jelenlévő idősebbek között még vannak, akik szemtanúi és részesei voltak az 1956-os forradalomnak, és vannak Önök között olyanok, akiknek szülei, nagyszülei, rokonai vettek rész a Gyulán, Gyulaváriban zajló eseményekben, vagy éppen itt, ezen a helyen.

Megemlékezni gyűltünk össze. Megemlékezni, és ezáltal őrizni is a lángot – a szabadság, a helytállás és az áldozatvállalás lángját, és fejet hajtani 1956. hősei és mártírjai előtt.
Évtizedeken keresztül az ’56-os forradalomról beszélni sem lehetett nyilvánosan. Az idő múlásával már egyre kevesebben vannak az országban, és a városunkban is, akik saját emlékeik alapján tudják elmondani és továbbadni az ’56-os történések helyi vonatkozásait.
Szükséges, kell hogy beszéljünk róla, hogy a fiatalabb generáció számára se merüljön feledésbe az, hogy 1956-ban e kicsiny ország egyedül, segítség nélkül hősiesen szembeszállt a sztálinista diktatúrával és a szovjet megszállással.

Olvasd tovább →