Emlékeim Radóczy Andrásról
1957. március 15-én (még nem voltam 6 éves) viseltem először a képen látható kokárdát. Utána hétvégén látogatási nap volt a kistarcsai internálótáborban, ahova anyai nagyapámmal, Hegyi Józseffel mentünk el meglátogatni családi jó barátunkat, az ’56-os gyulai forradalmárt, Radóczy Andrást. Nagyapám igazi magyar hazafiként többek között a Bajcsy-Zsilinszky Endre irányította ellenállásban vett részt a német megszállók ellen, majd 1947-ben az Andrássy út 60. „vendégszeretetét élvezte” 6 napig a kommunisták „jóvoltából”, de az első sorokban volt az 1956-os Kossuth téri sortűznél is. Így érthető, hogy Radóczy Bandi bácsival miért is kerültek később jó barátságba.
A kistarcsai látogatásunk különösen alakult, mivel az őr nem engedett be a kokárdával, le akarta vetetni azt. Én viszont nem voltam hajlandó levenni a gyászszalagos kokárdámat (a forradalom leverése után ezzel emlékeztünk meg a hőseinkről), ezért végül nagyapám ment be egyedül, ameddig rám kint vigyázott egy ismerős. Nekem ez az első, felejthetetlen emlékem nemzeti ünnepünkről, és bár Bandi bácsit nem láthattam, a nemzeti összetartozás gondolata ekkor vert erős gyökeret bennem.
Bandi bácsit – miután letöltötte a büntetését – nagyapám támogatta, és szerencsére még sokszor üdvözölhettük vendégként nálunk, de a segítőkészségét is megtapasztalhattuk. Így például emlékszem, hogy 1964-ben, amikor a vezetékes vizet vezették be az utcánkba, azonnal felajánlotta segítségét és együtt ástuk vele a házunkhoz vezető árkot. Erős, kitartó, jó kedélyű, igaz magyar emberként emlékszem rá.
Vámos-Hegyi Attila
Budapest
