Kedves Ünneplők, Tisztelt Gyulai Polgárok, Kedves Vendégek, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. jubileumi évfordulója alkalmából rendezett ünnepségünkön mély tisztelettel köszöntöm Önöket. Megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel köszöntök minden jelenlévő egykori ötvenhatost és családtagjaikat. Szerencsésnek érzem magam, hiszen Gyula azért is egy rendkívül különleges hely, mert itt minden évben a még élő, egykori ’56-os veteránokkal és családtagjaikkal együtt, leszármazottjaik társaságában ünnepelhetjük a forradalom és szabadságharc évfordulóját. Az Október 23. Alapítvány kuratóriumának évtizede aktív tagjaként mondok köszönetet Önöknek a szabadságért, amelyet kivívtak, a méltóságért, a reményért és az emberségért, amelyet képviseltek! Hála azért, hogy Gyula 1956-ban igaz polgárai által élni akart! Tisztelet a Bátraknak! Tisztelet a Hősöknek!
2009-ben már álltam itt. Akkor az Utószó című pályázatgyőztes versemet olvastam fel az ünneplőknek. Egy 56 soros akrosztichonnal emlékeztem, Vörösmarty Előszó című költeményére hangolva, 16 pontban, mint 56-ban a gyulaiak. A rejtett üzenet így szólt: „Élet, amit országunkban élnünk kellene, már nem létezik, rég meghalt”. A történelem nagy sorskereke, víziómban ez egy spirálra akasztott rulettkerék, amely állandóan forog, de sosem ugyanúgy ismétlődve, lám, újra a pódiumra lendített, hogy gondolataimat megoszthassam. Ugyanez – az idő vasfogaival is rendelkező, csikorgó – malomkerék hozta el számos nagyhatalom virágzását és bukását. 33 év keservesen fekete lélek és szín után 1989. október 23-án újra pirossá váltak az arcok, már felszabadultabban ünnepelhettük. Noha az akkori gyulai emlékbeszéd elhangzása után a Himnuszt, a legszentebb nemzeti éneket nem zengve, inkább bátortalanul botorkálva énekelték el közösen az emlékezők. Bizony az a csendes este bizonyította, hogy sok még a teendő a görcsök oldására. Világosan látszott ez, hiszen a kádári megtorlás az 1956-os forradalom leverése után az ellenforradalom címkéjét ragasztotta a forradalomra, annak ellenére, hogy az jellegzetesen baloldali jelszavakkal és követelésekkel indult. Egyik vezetője, Nagy Imre miniszterelnök is mindvégig kommunistának vallotta magát. A felkelők jelentős része viszont a népköztársaság előtti Magyarország helyreállítását szerette volna, ennyiben az ellenforradalom kifejezésnek volt is valóságalapja. Ez a fogalom azonban – az erőteljes állami propaganda eredményeképpen – erősen pejoratívvá vált, így Magyarországon a legtöbb ember, aki megélte, sajnos még ma is féli vagy kerüli ennek kimondását, használatát. Mondjuk ki azonban: az 1956-os forradalom és szabadságharc Magyarország népének a sztálinista terror elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca volt.
Közben eltelt 65 év! 2021-ben vélhetően már szabadon és méltósággal emlékezhetünk a hőstettekre és mindazokra, akik a nemzet függetlenségéért, a demokráciáért és az alapvető emberi méltóságért küzdő forradalmárok voltak. Ma már igenis kimondhatjuk: forradalmárok! Világosabb és tisztább képet rajzolhatunk a történelem atlaszába: a magyar nép zivataros századaiban ugyanez a szenvedély tartott bennünket és Európát távolabb a törököt, vezetett el egy Bocskai-féle felkeléshez vagy egy Rákóczi-féle szabadságharchoz, végül egy 1848/49-hez. Sajnos minden törekvés kudarcba, évtizedes szellemi szenvedésbe fulladt, sokszor évszázados nemzeti trauma fojtotta meg a magyar értelmiség lelkét. A tapasztalat, a keserűség a vezető réteg dühítő tunyasága miatt a közembert, az érzelemből, nem érdekekből cselekvő kisembert edzette reformerré, majd forradalmárrá. Sokszor az egyszerű polgárok váltak hőssé. Akárcsak Gyula városában. Nádházi János 1956. december 6-án írt logikus és őszinte sorai becsületére válnának minden korban a történelem áramlását értőn figyelő publicistáknak is: „Az elmúlt hetek eseményei előttünk, de az egész világ előtt is tragikusan feltárják, hogyan nézett ki egy hatalom és mi is a sorsa az oly hatalomnak, amely a nép nevében, a nép nélkül uralkodik.”
A forradalom hevét 3 nappal később érezte meg Gyula, a pesti események híre október 26-án délutánra ért el hozzánk. A fővárosi híreket hallgató gyulai polgárok kétezres tömege gyűlt össze aznap estére a Kossuth téren. Az eseményen a nagyapám is jelen volt. Elmondása szerint segített Simonyiéknak lerántani a többmázsás, éktelenkedő terhet, amely groteszk obeliszkje volt a felszabadulásnak: a vörös csillagot. 2017-ben egy tárcanovellában emlékeztem meg erről az eseményről, Simonyiról, nagyapáról, és az 56-os társaikról Csillagok, csillagok címmel. Az akkori hangulat líraibb felidézése érdekében aktuális most először élőben is elmesélnem a történetet: „Mondjátok el nekem, merre jár a nagyapám! Vajon ott áll megint Simonyi mögött, aki a Várfürdőben jó barátként dedikálta neki megjelent verseskötetét, amúgy csak önéletrajz helyett. Ott áll-e a megint a csillag mögött, amely a gyulai főtéren izzó vörösével sütötte ki a szabadelvűek tiszta áhítattal átitatott, kegyelmes könnytől csillogó szemeit? Mert ott áll, bizonyos, látja, ahogyan a tehergépkocsi platójáról leugranak a fiatalok és köteleket csavarnak a kommunizmus önkényuralmi jelképének nyaka köré, majd iszonyatos erővel, közös ösztönnel próbálják ledönteni. Szabadon, egyenlően, testvériesen egymásnak feszülve. De a csillag áll, mint a feszület, akár egy újmódi, öt földrészre kiterjedő csápos szörny, nem enged, szigorúan tapad a békülni vágyó, megfáradt lelkekre. Nagyapa ott áll, és lelkes, már van egy hároméves fia, a jövőt kell kezébe vennie. A kötél feszes, pattanásig nyúlnak a csomók, de a csillag nem hagyja magát. Piroslik már, kiserken néhány tenyér, előkerülnek a magyar zászlók, vörösre forr a kipufogócső. A csillag hajthatatlan, végsőkig tűri, hogy rajta bosszulják meg millió magyar méltatlanságát, de még sem hajt fejet. A tömeg egyként borul imádba, a mozgékony ifjak felugranak a platóra, hogy mázsás terhekkel segítség a csillagrombolás végbemenetelét. Hirtelen újabb gépszörny vöröslik, oszlásnak indul a gyülekezet. Egy traktort szereztek. Nekiveselkednek, s végre siker. A halovány, ködös nap fényénél enged a márvány, törik a gránit. Felhasad a tenyér, kormol a motor, oszlik a gyász, éljen a forradalom! Nagyapám ott áll. Tanúja a gyulai vörös csillag földre rántásának, és örül. Már van egy hároméves fia… Ott állok, sehol a csillag. Gyerekkoromban Lenin még látta, ahogyan büszkén feszít a Kossuth téren és mosolyog, hogy visszatérhetett. De nagyapám nincs közöttünk, csillagok, csillagok, mondjátok el nekem, merre jár, hol lehet…a szabadság?!” Noha a diktatúra szimbóluma visszakerült a helyére, 1989 után egy olyan kopjafát állítottak fel a helyébe, amely 1956-nak állít emléket. A történelem rulettkerekét ismét a jó sorssal szövetkezve forgatta meg a Mindenható.
A forradalom Gyulán mindvégig békés volt, Simonyi Imre költő is arról szónokolt, hogy kerülni kell az atrocitásokat és a forradalom tisztaságát méltatta. A tüntetők senkit sem bántottak, hazafias dalokat énekeltek, noha politikai jelszavakat, rigmusokat skandáltak, de hisztéria, erőszak és agitáció nélkül. Másnap már 6-7 ezer fős tömeg gyűlt össze a Petőfi téren a meghirdetett, újabb felvonulásra. A tömeg a városháza előtt a frissen forradalmi bizottsági elnöknek választott szabómester szavait várta. Nádházi János tehetsége vérbeli szociáldemokratizmusában öltött testet. Szavait tapsvihar kísérte. „Ez szent forradalom. Ne bántsunk törvénytelenül embereket! Vigyázzanak erre a szép városra!” – mondta. Gyulán nem csak a haladó szellemű világi értelmiségiek álltak az ügy mellé, hanem az egyház is, hiszen Nádházi felhívására minden templomban misét, istentiszteletet tartottak a forradalom első napjaiban elesettekért és a harcokban még résztvevőkért.
A gyulai forradalmi események sodrában tűnt fel egy másik nagyszerű ember, aki bár sok traumát kapott a sorstól, de végül neki köszönhetjük, hogy Gyulán van hol, van miért és van kikkel ünnepelni 1956-ot. A nagyválasztmány tagját, a szintén szociáldemokrata érzelmű M. Szabó Andrást említem és emelem ki, aki Nádházi régi harcostársa, barátja és követője volt. Ő lett Gyula forradalmi polgármestere. Volt szerencsém ismeri és elismerni őt, így vált számomra és számos gyulai ifjú számára is élővé a forradalom. Személyes beszélgetésünkben mindig hangsúlyozta, hogy Gyula azért is különleges hely, mert a forradalom vezetői végig ragaszkodtak a törvényes felelősségre vonáshoz, biztosították a város nyugalmát, a rendfenntartás, a közigazgatás és az üzemek, gyárak működésének feltételeit. Egy pofon sem csattant el! Noha a november 4-i szovjet intervenció katonai vereséget mért a forradalomra, a forradalom eszméjét mégsem tudta eltiporni. 1956 célkitűzései, eszméi tovább éltek a társadalom többségében. 1989-ig azonban a kádári megtorlás érája következett, így egyaránt rettegtek a bebörtönzött, megkínzott, egzisztenciálisan megsemmisített, lakóhelyéről, vagy akár az országból száműzött forradalmárok. Ugyanakkor érezték, hogy a harc nem volt hiábavaló, hiszen a szabadságharc értékei örökérvényűek és egyetemesek. A csontok megvénülnek, a szellem fiatal marad, ha benne a változás parányi szikrája is ül. Ugyanakkor óriási sistergéssel hunyhat ki a tűz, a láng, ha a becsapás, megtorlás és hazugság ádáz tűzoltói nyitnak rá pusztító és nem életmentő vízsugarat. A gyulai kommunisták éppen így tettek: november 4-e után először még együttműködést színleltek, elhitették, hogy a forradalmi bizottság és a munkástanácsok irányítják a várost. A szovjet tankok zajára azonban az ellenállás hangjaik is felerősödtek, elnyomták a forradalmi vezetők békés szózatait, elhallgattatták az emberekben a lázadás leghalkabb szólamait is. Színre léptek a rettegett pufajkások, a rendszer szolgalelkű pribékjei. Hiába fejezték ki városszerte ezrek tiltakozásukat, sztrájkot hirdettek, tűntetést szerveztek, a gyulai események sodrában is megjelent a Kádár-terror. Hiába tüntetett a forradalmi célok mellett december 6-án este több ezer ember, hiába szervezett Sárdi Mártonné, a forradalmi bizottság tagja fekete kendős felvonulást a nőknek, hiába alakították át december 9-én a Körzeti Paraszttanácsot, a karácsony nem hozott békét és megnyugvást. Noha a december 8-ára összehívott 100 leghűségesebbnek tartott kommunistából csak 27-en jelentek meg és közülük is mindössze öten vállalták, hogy besúgók lesznek. A forradalom gyulai vezetői minden bátorságuk ellenére, tekintet nélkül arra, hogy senkit sem bántottak, súlyosan megfizettek a nemzet szabadságáért tanúsított helytállásukért. 1957 január közepétől a karhatalom mintegy 150 gyulait tartóztatott le. Közülük többen évekig raboskodtak börtönben, verést, kínzást kellett elszenvedniük. Eddig talán nem fektettem elég hangsúly arra, hogy rávilágítsak, ezeknek a hősöknek a sorsa mennyire drámaian alakult, hogy tulajdonképpen mit is vettek el tőlük. M. Szabó András szavai felülírják az enyéimet, így mesélt nekem 2016-ban: „A sorsom a körülményekhez és másokéhoz képest – azért aránylag jól alakult. Családomról a börtönidőszak alatt a feleségem szülei gondoskodtak. Drága Marikám mindig mellettem állt, óvott, féltett, segített, és hála Istennek, megadatott, hogy együtt öregedjünk meg. Furcsa játéka a sorsnak, hogy éppen 1956-ban született meg a kislányunk, akit ugyan a korai időszakban nem tudtam minden pillanatban „jelen lévő” apaként nevelni, de ugyancsak hála Istennek, később sikerült az elveszett időt – ha nem is be -, de legalább – kárpótolni. A rabok megaláztatásán kívül az otthon maradottaknak szintén nagy terhet kellett elviselniük. Nem volt a családnak feje, nem volt kenyérkereső, nem volt, aki megvédje őket. Életünk egyik válsághelyzete előtt álltunk, hiszen ezután következett az új munkahely keresése és az elköltözés. Senki sem tudhatta, mi vár még ránk. Többünket elűztek Gyuláról, sokan az országot is elhagyták, emigráltak, és sosem tértek haza, unokáik sem látogatják, vagy nem is ismerik a szülőhazát, ami a legszörnyűbb, nem is tudnak magyarul. Persze senki sem akart Mány Erzsébet és Farkas Mihály sorsára jutni (akiket 1957-ben Békéscsabán koholt vádak alapján brutálisan megkínoztak, majd értelmetlenül és kegyetlenül kivégeztek). Ők mártírok lettek ugyan, de mi élni akartunk. Az én országon belüli száműzetésem is 1956-nak „köszönhető”. Az elmúlt 60 évemben azonban őriztem a szilárd hitem, és előadásaimban ma is azt mondom a fiataloknak, hogy a reményt soha nem szabad feladni!
A két gyulavári mártír, Mány Erzsébet és Farkas Mihály története minden évben elemi erővel rendít meg, és arra figyelmeztet, hogy ilyen gaztettet sohasem szabad hagyni újra elkövetni. Sajti Imre ügyész kérte rájuk a halálbüntetést, Mátyás Miklós tanácselnök pedig kihirdette azt azzal a szemérmetlen hazugsággal egyetemben, hogy „a megyében történt nyugtalanságoknak mindig Gyula volt a központja, mivel társadalmi összetételénél fogva ez a város erősen polgári jellegű és így a zavart keltők könnyebb talajra találtak.” Ezzel Gyula szabadelvűbb polgárainak fejére is halálos fenyegetést szórt. Mindezek ellenére a forradalomban részt vevő gyulai hősök egy életen át hordozták a forradalom eszmeiségét, tisztaságát, a szabadság iránti vágyat. Ezt bizonyítja M. Szabó András életműve, amely sötét, de méltóságteljes mementóként jelzi a hűséget az eszmékhez, a városhoz. Figyelmezzünk tehát némán a lyukas zászlót formáló fekete gránittömbre, figyelmeztessük a jövő nemzedékeit a szimbólum jelentésére, és adózzunk hálával annak a névsornak, akik vállalták a kínzást, a büntetést, a szenvedést a magyar szabadságért, azért, hogy ma bárki szabadon véleményt nyilvánítson, szabadon képviseletet választhasson, szabadon utazhasson, szabad életpályát választhasson és tiszta szívvel helyezhesse el az emlékezés virágait, koszorúit a hősök márványtáblai előtt: a városháza falánál, a gyulavári kopjafánál, a rendőrség előtt, a hősök sírjainál, a kommunizmus áldozatainak emlékoszlopánál, itt, az Október 23 téren!
Tisztelt Ünneplők! Egy 2016 decemberében készített interjúm zárósoraival köszönöm meg a lehetőséget a tanításra. Azt gondolom, ma igazán aktuálissá váltak M Szabó András, Bandi bácsink szavai: „Hálás vagyok a sorsnak, hogy megérhettem azokat a demokratikus, jelentős változásokat, amelyekre a rendszerváltásig még csak nem is gondolhattam. Az álmokat illik folytatni, 1956 szellemét nem lehet feledni és feladni! Nekem az Alapítvány jelent mindent, és mint ahogy sok százezer vagy millió embernek is, nekem volt egy álmom, amely álom, úgy tűnik, valóra vált, és ezzel tartoztunk az élőknek és holtaknak egyaránt! Merjetek álmodni, merjétek tisztelni az ősöket, a hősöket! Békét, egyetértést és szeretetet, legfőképpen családi körben!”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
Fodor György – 2021. október 23. emlékbeszéd
