feb 27

A kommunizmus áldozatainak emléknapja

Fotó: Rusznyák Csaba fotográfus

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!
Kedves fiatal barátaim!
„Múltját feledő nemzetnek nincs színes jövője” WINSTON CHURCHILL
Immár húsz éve hogy az Orbán-kormány emléknappá nyilvánította február 25-ét: ezen a napon a kommunizmus üldözötteire emlékezünk. Felfoghatatlanul sok ember előtt hajtunk fejet: emlékezünk Gulág lágereiben elpusztult foglyokra, az ÁVH börtöneiben megkínzott emberekre, az 56-os forradalom mártírjaira és mindazokra, akiknek a tulajdonát, a méltó élet esélyét vette el egy olyan politikai rendszer, amely magát a világok legjobbikának hirdette. S ne csak Magyarországra gondoljuk, pontosan nem is tudjuk, hány áldozata volt a kommunista rendszernek a szovjetunióban és a távol-keleten és szerte a világban.
Ma amikor emlékezni gyűltünk össze, emlékezni egy olyan világra amire nem szívesen gondol az ember. Jómagam 1 éves voltam, amikor vége lett a szörnyű világháborúnak. Mindenki így szüleink és a magyar nép is reménykedett egy demokratikus Magyarország építésének lehetőségében.
Ez a remény 1947-ig tartott, amikor is a kormányba beépült Kommunista párt a kék cédulás választása után elérkezettnek látta az időt a hatalom megszerzésére. Amit demokratikus úton nem tudott megszerezni az csalással, erőszakkal végezte el.
A február 25-i dátum történelmünknek egy szomorú fordulónapját idézi: a szovjet katonai hatóságok 1947-ben ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt egyik legnépszerűbb és legtekintélyesebb vezetőjét. A letartóztatás azért váltott ki óriási megdöbbenést a kortársakból, mert Kovács Béla parlamenti képviselő volt, s a parlament demokratikus politikai erői a kommunista oldalról megnyilvánuló agresszív nyomás ellenére sem függesztették fel mentelmi jogát. Ez azt jelentette, hogy az érvényben lévő törvények szerint még a magyar bíróság számára is érinthetetlen lett volna.

A megszálló szovjet erők tehetetlenségükben az erőszakhoz folyamodtak – ám ezzel a lépéssel a magyar közvélemény számára demonstrálták azt, amit mindaddig gondosan leplezni igyekeztek: azaz a kommunisták számára a demokrácia írott és íratlan törvényei semmit sem jelentenek.
Kovács Béla neve mára szimbólummá vált, ám aligha tévedek nagyot, amikor úgy gondolom, hogy személyes élettörténetét kevesen ismerik. Megemlékezésemet pályájának felidézésével szeretném kezdeni, mert életútja tükre az ország demokratikus átalakításáért folytatott küzdelemnek és e törekvések kisiklatásának.
Kovács Béla az 1930-as években fellépő kisgazdapárti politikusgárda legfiatalabb nemzedékéhez tartozott. 1908-ban született a Pécshez közeli Patacson, kisbirtokos családban. Legkorábbi szemléletformáló élményeit a polgárosodás útján lassan meginduló dunántúli paraszti környezetben szerezte. Nagyon hamar bekapcsolódott a helyi közéletbe: alig múlt húszéves, amikor tagja lett a községi képviselő-testületnek s 24 évesen már faluja helyettes bírója volt. 1933-ban csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz. Nagyon közeli barátságba került a párt baranyai vezetőjével, a későbbi miniszterelnökkel, Nagy Ferenccel.
Annyi más kortársához hasonlóan Kovács Béla számára is 1944 végén érkezett el a cselekvés várva-várt időszaka. Decemberben az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjévé választották, majd a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztériumának politikai államtitkára lett. 1945. augusztusában a Független Kisgazdapárt főtitkárává választották. A ’45-ös választás után rövid ideig földművelésügyi miniszterként dolgozott. – 37 éves volt ekkor s a háború utáni Magyarország egyik rátermett, sikeres politikusaként tartotta számon a közvélemény. Egyike volt azoknak a polgári politikusoknak, akik képesek voltak a közvélemény számára felvázolni egy, a nyugati típusú parlamentáris demokrácia útján járó független Magyarország képét.

Ráadásul erő is volt a kezében, s azon politikusok közé tartozott, akikre sem a kommunista ígéretek, sem a fenyegetések nem hatottak.
Ebben a helyzetben a Kommunista Párt vezetői számára a mind népszerűbb, s hatásosan politizáló Kovács Béla lett az első számú célpont. A sajtóban folyamatosan támadták, majd 1947 elején az úgynevezett magyar Közösség szervezkedés kapcsán kirobbantott koncepciós perbe keverve próbálták meg eltávolítani a közéletből. A néhány hétig tartó elkeseredett taktikai csatában a polgári erők győztek: a parlament nem függesztette fel mentelmi jogát. Válaszul, már a jog-szerűség látszatával sem törődve a szovjet katonai hatóságok vették őrizetbe 1947. február 25-én. Letartóztatása után hosszabb ideig az NKVD Ausztriában lévő központjába tartották fogva, majd a Szovjetunióban bírósági tárgyalás nélkül 25 évre ítélték.
A kegyetlen viszonyok az erős fizikumú ember egészségét megtörték, s lelkileg is megroppant. Sztálin halála után javult valamelyest a helyzete. 1955-ben hozták haza, de továbbra is börtönben maradt:
1956 tavaszán bocsátották szabadon; alighogy híre futott hazaérkezésének, nagy nyüzsgés támadt körülötte. Dacára a szovjet börtönökben töltött, szenvedésekkel teli éveknek a forradalom idején volt bátorsága szerepet vállalni. Elfogadta a Nagy Imre-kormány államminiszteri posztját. Ám tényleges cselekvésre már nem jutott idő.
A forradalom bukása után tett még egy óvatos kísérletet a hazai politika befolyásolására, de ereje már nem volt hozzá. A szovjet börtönből súlyos betegen visszatért, a forradalom bukása után lelkileg megrendült Kovács Béla állapota rohamosan romlott, 1959 júniusában 51 évesen hunyt el Pécsett.

Tisztelt Emlékezők!
S hány ilyen történetet tudnánk felidézni?
Felidézhetjük Dr Erdődi Lajost is, akinek emlékét ez az emléklap (emlékkő) őrzi, akinek sorsát itt Gyulán jól ismerjük. A Teremtőtől tálentumot kapott fiatalember jobbá akarja tenni a világot ahol él a „ szegények ügyvédjeként” nagy tekintélyre tesz szert. A háború előtt baloldaliságát Kommunista gyanúsnak nyilvánították, ezért a német megszállás után a Gestapó többször letartóztatta.
A szovjet csapatok levonulása után a baloldali, de nem kommunista Dr. Erdődi Lajost a helyi kommunista párt „ arcává ” kívánták tenni. Ő viszont nem volt hajlandó szovjet mintájú moszkovite rendszert szolgálni. Ez pedig nagy bűn volt az akkori hatalmasságok szemében és ez volt a vég kezdete számára. Kálváriája már 1945-ben elkezdődött, amikor hamis vádak és rágalmak alapján bűnösnek találta az Igazoló Bizottság és őrizetbe vették, de a közfelháborodás nyomására akkor még elengedték. 1947 január 31-én házánál is megállt az a bizonyos fekete autó (POUJEDA). Hamis kihallgatások és kínzás után 47 április 19-én a szovjet csapatok budapesti helyőrségének hadbírósága 10 év GULÁGON letöltendő szabadságvesztésre ítélte.
Szovjetunióban borzalmas körülmények között dolgozott bányákban, építkezéseken, földeken és vasútépítkezésen.
1955-ban a második nagy amnesztiával szabadult. Társaival, nagy örömmel és bizakodással utaztak Nyíregyházáig, ahol ÁVO-s fogadtatás szertefoszlatta reményeiket. Úgy bántak belük, mint bűnözőkkel.
Végül 1955 november 24-én, 39 kg-osan érkezett meg új otthonába Budapestre, családjához. 1956-os forradalom újra reményt ébresztett benne, de az akkori hatalom nem sok esélyt adott számára. Sőt egy barátjának írt levele miatt izgatás vádjával 20 hónapra újra elítélték. A lelkileg összetört és reményt vesztett ember 1970 szeptember 17-én halt meg.

Az áldozatok hozzátartozói mellett hány ember idézhetné Székely János sorait:

„Hát tőlem név szerint ki kér bocsánatot?
Vigaszt ki ád, hogy végig kellett néznem
az apokalipszis iszonyát?
Hogy nem lehettem az, aki
lehettem volna, akit vártak!”
A költő a vers címében adta meg a választ: „Semmi, soha” – azaz, ezt semmi soha jóvá nem teheti.
Az idő távolítja a sok szenvedést, a megrendítő személyes sorsok történelemmé válnak, de ebben a történelemben – a mi történelmünkben – örökre ott marad a hiány: a sok-sok elveszett ember hiánya, az ország történetében pedig az elvesztett évtizedek hiánya marad ott, jóvátehetetlenül.
Egy- egy ilyen emlékezés a tiszteletadás, a kegyelet gesztusa és egyúttal a veszteségek számbavételének alkalma. S még valami: a mai emléknap tragikus sorsú főszereplői, Kovács Béla és Dr Erdődi Lajos is elmenekülhettek volna. Amikor barátai menekülésre bíztatták őket, azt válaszolták nekik, „ne becsüljétek le az áldozat értékét”. Az üldözötteknek és önmagunknak egyaránt tartozunk azzal, hogy ezt az áldozatot értékén becsüljük, és soha ne feledjük.

Utószó:
Tisztelt Emlékezők!
Amikor az előbb említett 2 politikus tragikus sorsát megismertük nem szabad elfelejtkezzünk fogságba esett katonáinkról, a Málenkíj robotra kikerült embertársainkról, a kulákok és középparasztok üldözéséről, az igazságtalan államosítás tragédiájáról. Az 56-os forradalom áldozataira így a többek között a két gyulai kivégzett Mány Erzsébetre és Farkas Mihályra.
A börtönbe zárt forradalmárokra M. Szabó András és társaira.
Az erőszakos TSZ Téeszesítés áldozataira és a hatalom miatt Magyar-országról eltávozottakról.

Végezetül félig székely szívemmel csak reménykedni tudok, hogy ilyen szörnyűségek soha nem fordulnak elő többet a történelmünk során.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.

Dr. Ökrös István kurátor-tanácsnok

feb 27

Kommunista diktatúrák áldozatai emléknapja – hortobágyi borsósi kényszermunkatábor

A hortobágyi kényszermunkatábort a kommunista diktatúra hozta létre az 1950-es évek elején Magyarország keleti részén.
1950 és 1953 között mintegy tízezer embert telepítettek ki bírói ítélet nélkül. Fegyveres őrizet mellett, embertelen körülmények között kellett kényszermunkát végezniük a Hortobágy, Nagykunság és Hajdúság környéki állami gazdaságokban. A kitelepítettek az 1953-as amnesztiát követően sem térhettek vissza otthonaikba és kárpótlást sem kaphattak.
1950. június 23-án megkezdődött deportálások a kommunista hatalom beteges félelmének jellemző példái voltak. Családok ezreit vitték 12 alföldi munkatáborba az ország nyugati és déli határvidékéről, amelyet az akkori kormányzat (Dobi István, Rákosi Mátyás, Nagy Imre) a hidegháborús viszonyok miatt nem mondott „biztonságosnak”. A kitelepítetteknek alig egy órájuk volt holmijaik összeszedéséhez, irataikat elvették, s a lakhelyükön csak mintegy fél méter széles ágyon kaptak helyet. Kényszermunkájukat a környező falvak állami gazdaságaikban végezték egészen addig, amíg az első Nagy Imre-kormány 1953 júliusában amnesztiát hirdetett, és az év őszén feloszlatták az internálótáborokat. A kárvallottak azonban előző lakhelyeikre nem mehettek vissza, és csak segédmunkára vették fel őket. A rendszerellenesnek nyilvánított elhurcoltak házát, vagyonát így végleg elkobozták, amivel a lakosságot akarta a hatalom megfélemlíteni. Az áldozatokat azóta sem kárpótolta senki.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

feb 03

Értesítés!

 

Barátaim! Február 2 -án, Mány Erzsébet és Farkas Mihály kivégzése napján, Vasárnap 14 órakor, mécsesgyújtás mellett, csendes megemlékezést tartunk Mány Erzsébet és Farkas Mihály sírjánál, a Berényi úti temetőben. Aki úgy érzi…… Amennyiben, ha igény lesz rá, kinyitom a FEKETE EMLÉKHÁZ-at, és 56-os EMLÉKSZOBÁT is. Ott Tere-feré-re és filmvetítésre is lehetőség lesz.
POFOSZ és a Magyar Október Baráti Társaság!

 

dec 16

Budapesti koszorúzás


Már egy éve 2018. december 14–én hunyt el alapítónk Bandi bácsi.
M.SZABÓ ANDRÁS SÍRJÁT KOSZORÚZTA MEG AZ OKTÓBER 23 ALAPÍTVÁNY KURATÓRIUMA. A tisztelgő látogatás,
a város nevében is történt. Felesége Marika mindenkit üdvözöl és nagyon köszöni a látogatásunkat.
A dátum egyben kuratóriumi ülés is volt számunkra, hosszú szakmai beszélgetéssel-feladat megbeszéléssel, pályázatunk helyzetével !? zárva a napot.

Helyszín: Óbudai temető, alapítványunk nevében köszönjük a városi mikrobuszt.

Tisztelettel Bagyinszki Zoltán k. elnök

fotó: Bagyinszki Zoltán