Fotó: Rusznyák Csaba
Tisztelt ünneplő közönség!
Amikor az a megtiszteltetés ért, hogy megkértek, tartsak beszédet a kommunista diktatúrák áldozatainak emlékünnepségén, még nem is sejtettem, hogy ez milyen nehéz, sőt, talán lehetetlen vállalkozás. Ez az ünnep nem olyan ünnep, mint a többi. Nem forradalmár hősöket dicsőítünk ma, akik tízezreket megmozgatva rázták le egy egész nemzetről a bilincseket, és akik azután a szabadságharcok véres poklában tűntek el, hogy még nagyobb dicsőségben szerepelhessenek az utókor előtt. Nem fenséges tetteket emlegetünk ma, embererőt meghaladó csodás győzelmeket, honszerzést, szabadságharcot. Hanem áldozatokat. Tízmillió halálos áldozatot. És mellette a félrevezetetteket, megfélemlítetteket, a kényszermunkára hurcoltakat, és megkínzottakat.
Jártam a szolyvai emlékparkban, ahol az 1944/45-ben működő szovjet láger helyén több mint 12 ezer ember neve van felvésve az emlékoszlopokra. Jártam Recsken, ahol az egykori kényszermunkatáborról látható megdöbbentő kiállítás. A Terror házában, az 1956 után ártatlanul kivégzettek sírjánál. Ugyan, hogyan lehetne erről beszélni?
Úgyhogy most jobb híján engedjék meg nekem, hogy arról beszéljek, miért is nem tudok beszélni ezen a napon. Miért is nem tudok most szónoklatot tartani.
Mert ma róluk emlékezünk meg, akik a huszadik századnak egy olyan groteszk és abszurd rémtörténetébe kerültek, amiből csak félrevezetettként, megfélemlítettként, rosszabb esetben elruhcoltként, megkínzottként kerültek ki vagy ki sem kerültek élve. A felfoghatatlanról és az elmondhatatlanról kellene beszélni ma.
Nem véletlenül kötötték annak idején a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját Kovács Bélának, a Független Kisgazdapárt főtitkárának 1947-es elhurcolásához, és nem véletlenül állunk mi itt, Erdődi Lajosnak, a szegények ügyvédjének emléktáblájánál. Mert az ünnepnek valahogyan emberléptékűnek kell lennie, az ünnepnek emberi arca kell, hogy legyen. Hogyan tudnánk mi tízmillió áldozatról beszélni? Erdődi Lajosról el tudjuk mondani, milyen különleges ember volt, milyen elveiben megingathatatlan, a szegényekkel együttérző és a sorsukon javítani akaró lokálpatrióta gyulai polgár, aki ártatlanul töltött hosszú éveket a Gulag-on borzalmas körülmények között. De tízmillió áldozatról beszélni…
Talán közelebb juthatunk az események megértéséhez, ha történelmi vetületbe ágyazzuk az őket, ha megfogalmazzuk hogy a Kommunista kiáltványt még 1848-ban vetette papírra Karl Marx és Friedrich Engels. Ez lenne az alapja annak a sok szörnyűségnek, ami a huszadik században történt? Marx osztályharcról beszél ebben a kiáltványban, és arról, hogy majd a munkásság egy forradalmat követően magához ragadja a hatalmat, és akkor megvalósul az osztályok nélküli egyenlőség. Nem a leggonoszabb gonosz munkája ez, nem sátáni mű, még akkor sem, ha erőszakos forradalmat javasol a munkásság hatalomátvételére. Valójában egy ízig-vérig 19. századi kiáltvány, ami politikai erőt látott az akkor sokszor valóban embertelen körülmények között dolgozó munkásokban, és ami hamarosan kitörő forradalmat jósol. De mi mást jósolhatna a népek tavaszának idején? Elnagyolt, romantikusan téves történelemképe illuzórikus egyenlőségfogalma szintén a kor sajátja. Olvasásakor egyáltalán nem érezzük úgy, hogy tízmillió ember halálához kapcsolódna ez a munka.
A huszadik század válaszai a 19. század kérdéseire azonban sokkal keményebbek, mint azt 1848-ban sejteni lehetett. Először a háborúszaggatta Oroszországban kerül hatalomra ez az eszme véres polgárháború után. Nem véletlen, hogy a nehéz születést olyan komoly betegségek követték, mint a permanens forradalom elmélete, a rosszul megválasztott vezetők, az állandó paranoia, a felelőtlen és irreális gazdasági kísérletek. A huszadik század bizony ügyesen kihasználta a kommunista kiáltvány lehetőségeit, és addig csűrte-csavarta az elméletet, amíg borzalmas gyakorlat lett belőle. Ennek köszönhetően az egyszerű állampolgárokban meg lehetett látni az elpusztítandó burzsoázia tagját, a reakcióst, az ellenforradalmárt, az imperialistát, a kizsákmányolót. Az egyenlőség fogalmát át lehetett írni úgy, hogy a közös javak egyenlő elosztásánál például több millió ukrán parasztnak ne jusson semmi, hogy olyan vezető kerüljön hatalomra Sztálin személyében, aki túlzott félelmében vagy inkább paranoiájában Közép-Európát is megfertőzi a félreértett, félremagyarázott eszmével. Mert az egyenlőség feltételez egy nagy közös tulajdont, amiből mindenki egyaránt részesül, az viszont egy olyan diktatórikus államot feltételez, ami elvégzi – úgy, ahogy sikerül – a javak szétosztását. A diktatúra pedig terrorral és megfélemlítéssel tartja fenn hatalmát, lényege az ellenségesnek gondolt elemek ellehetetlenítése vagy akár elpusztítása.
Magyarország a tanácsköztársaság idején ismerkedhetett meg először a hazánkban hagyományokkal nem rendelkező, gyökértelen kommunizmussal és vele együtt rögtön a vörös terrorral is. Ha az ismerkedés rosszul sikerült, mit mondjunk a későbbiekről, a második világháború utáni kommunista hatalomátvételről? Az „egy kis munkára” elhurcoltak, az intézményesített erőszak áldozatai, a besúgók közt élő rettegők, az internáltak, a koncepciós perek áldozatai mind olyanok, akiknek életét derékba törte a kommunizmus, vagy még inkább a kommunizmus álruhájában fellépő emberi gonoszság. Az ezzel szembeni elégedettlenséget jól mutatta az ’56-os forradalom, amit csak jelentős katonai erővel tudott leverni a Szovjetunió. De az ezt követő Kádár-korszak, a gulyáskommunizmus és fridzsiderszocializmus sem volt jobb a folyamatos gazdasági fellendülést, jólétet szajkózó demagógiájával és 10 ezer besúgójával. Nem véletlenül kezdett a huszadik század végére az egész rendszer recsegni-ropogni, mint valami szúette, régi bútordarab.
Még ma is van a világon olyan hely, ahol kommunista berendezkedés van, és mennyi olyan ország, ahol csak nemrég, néhány évtizede szabadultak meg ettől a rémálomtól. Ugyan hány ember életét határozza meg ma is az, hogy ilyen helyen, ilyen országban él. Hányan vannak, akik még most is rettegnek a terrortól, vagy akik keserű nosztalgiával tekintenek vissza a régi időkre, amikor azt hitték, a kommunizmus hozza majd el a szebb jövőt.
Magyarországon majd egy emberöltőnyi időszak telt el ebben a groteszk, abszurd világban. Természetes, hogy nem maradt következmények nélkül. Mintha valamilyen agymosáson ment volna keresztül az egész társadalom, vagy mintha valami káros örökségként ragadt volna ránk, még ma is a gonoszt keressük mindenkiben, aki nem úgy gondolkozik, ahogyan mi, még ma is a „Gazdálkodj okosan” csak saját magunknak gyűjtő a jobb életminőséget a javak gyűjtésétől remélő szemlélet uralkodik rajtunk, még ma sem merünk vagy akarunk társadalmi szerepet vállalni, a közösségért cselekedni. Ezek olyan maradványok, amelyeket nagyon nehéz egy társadalomnak levetnie magáról.
És még egy valami maradt még nekünk, egy sokkal fontosabb, emberhez méltóbb feladat: az emlékezés. A tízmillió halálos áldozatra, félrevezetettekre, megfélemlítettekre, a kényszermunkára hurcoltakra, és megkínzottakra. Ha nem is tudunk beszédet mondani róluk, de egy főhajtással és egy koszorúval emlékezve – és soha sem felejtve őket – megpróbálhatjuk elérni, hogy ne ismétlődjön meg ez a groteszk és abszurd rémálom soha többé.
Ha nem is tudtam most beszélni tízmillió halálos áldozatról, azért mégis megköszönöm, hogy meghallgattak!
Dr. Dávid Péter
elnök