Trianon – A nemzeti összetartozás napja

A nemzeti összetartozás napi rendezvényt Kepenyes Pál klarinétszólója, az Erkel Ferenc Vegyes Kar műsora és Bálint Gergely szavalata színesítette. A trianoni megemlékezésen az egyházak képviselői áldásukat adták a megjelent és határon túl élő magyar emberekre.

Petróczki Zoltán, a Karácsonyi János Katolikus Gimnázium igazgatója beszédet mondott a trianoni megemlékezésen, a Csigakertben, a székely kapunál:

Hölgyeim és Uraim – Tisztelt emlékező, gyulai polgárok!

Három kereszt van a magyar Golgotán, melyek három „T” betűt formáznak. Mindegyik egy szót jelképez, melyek mindegyike egy nemzeti sorstragédiára utal: török, tatár, Trianon. Az első kettőt már begyógyította az idő, de a harmadik még mindig vérzik és fáj. Trianon igazságtalanságával nap mint nap szembesülünk mindnyájan, de különösen és elsősorban az elszakított országrészek magyar lakossága.

Miért történt ez meg velünk? Hogyan jutottunk erre a sorsra? Emberi döntés volt, vagy a végzet akarata? Véletlen vagy törvényszerűség? Hibázott valaki – vagy nem is volt más lehetőség?

Jól ismerjük az ide vezető utat. Az eseményeket már százszor átgondolta a nemzeti emlékezet. Magyarország egy olyan birodalom tagjaként, melynek nem kívánt a tagja lenni, belekényszerült egy olyan háborúba, melyet nem állt érdekében megvívni. Hiába tiltakozott végsőkig a magyar miniszterelnök, Tisza István, menni kellett – ráadásul a végén őt tették meg a háború fő okozójának, s emiatt halt mártírhalált. Európa nagyhatalmai egymás torkának estek a világ feletti uralomért, s ezért Magyarország lett a bűnbak.

Látjuk ezeket a nagyhatalmakat, a világ akkori urait – amelyek nem átallották magukat demokratáknak nevezni – ahogy győzelmük után hidegvérrel döntenek embermilliók sorsáról, azok megkérdezése nélkül.

Látjuk vezetőiket, ahogy zárt ajtók mögött alkudoznak, kizárólag saját érdekeikre figyelve, hogy aztán a nyilvánosság előtt a népek önrendelkezéséről, a demokráciáról és az igazságosságról szónokoljanak.

Látjuk őket, ahogy vonalakat húzogatnak egy földrajzi térképen, melyet etnikai térképnek hisznek.

Látjuk, ahogy a Balti-tengernél keresgélik Temesvárt, és összekeverik Transszylvániát Transzjordániával. Merthogy nekik csak az volt a fontos.

Látjuk őket úgy, ahogy Herczeg Ferenc leírta Harold Nicolson emlékiratai alapján. Az egyik úr álmos volt, a másik unta a statisztikát, a harmadik torzképeket rajzolt és nem ért rá odafigyelni. Valamennyien alig várták a végét. „Még gyorsan végzünk Erdéllyel és a Felvidékkel, azután következik Jugoszlávia, azután végre tea mandulatortával.” Így döntöttek egy ország és emberek millióinak sorsáról olyan államférfiak, akiknek önzésénél és közönyénél csak ostobaságuk és korlátoltságuk volt nagyobb.

A másik oldalon halljuk Apponyi Albertet, a magyar delegáció vezetőjét, amint a győztesek saját elveire hivatkozva rámutat: egy állam lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá.

Halljuk szavát, amint népszavazást kér a vitatott területekről, előre elfogadva annak eredményét, bármi legyen is az. S halljuk a győztes „demokráciák” elutasító határozatát.

Halljuk Kaas tréves-i érsek bírálatát, mely szerint egy meg nem engedett népszavazás felér egy tényleges népszavazással. S tudjuk, hogy a következő években megtartott részleges népszavazások tényleg felülbírálták a győztesek diktátumát, kivétel nélkül minden esetben, és nemcsak Magyarországon.

Nem felejtjük el Sopron és Balassagyarmat lakóit, a leghűségesebbeket és a legbátrabbakat, akik szembe mertek szállni a zsarnoki önkénnyel és győztek. S nem felejtjük el a többieket sem, akiknek nem volt erre alkalmuk, de bátran fogadták a sorsukat és hűségesek maradtak a hazához és a nemzethez.

Igen, tudjuk mindezt és elönt minket a fájdalom és a harag. Emlékezünk és számontartunk. Soha nem nyugszunk bele az igazságtalanságba. Háromszor is megtagadjuk: tria non! Háromszor nem!

De látnunk kell mást is.

Másfelé is néznünk kell: saját magunk felé. Saját magunkba. Vajon mi vétlenek vagyunk? Mi nem vagyunk felelősek a saját sorsunkért?

Vagy igaza van Németh Lászlónak, amikor így ír: „Erdély nem csak egy terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi eresztettük ki a kezünkből… A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, mint adtuk és adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha. Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titkosabb hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint a férfi a nőt.”

Igen, ez bizony igaz. Nemzeti tragédiáink mindegyikének mi magunk is okozói voltunk. A tatárjárás előtt az uralkodó és a politikai elit egymás ellen fordult, legyengítve az ország önvédelmi erejét. A török hódítást elősegítette az országot megosztó vallási viszály, Trianont pedig az uralkodó elit érzéketlensége a szociális és a nemzetiségi kérdés iránt. Megmérettünk és kevésnek találtattunk.

Mi volt a baj velünk? Hol rontottuk el? A válasz mindig ugyanaz: amikor az egyéni érdek fölébe kerekedett mindannyiunk közös érdekének. Amikor a nemzeti eszmét darabokra törték más, partikuláris ideológiák. Amikor megbomlott a lélek egysége – mert azt mindig a test romlása követi.

Mintha a turáni átok teljesedne be rajtunk újra és újra: a testvérharc, melyet a pogány táltosok olvastak fejünkre amaz első után, amikor Koppány és Szent István fordultak szembe egymással. S azóta nemesek és jobbágyok, kurucok és labancok, népiek és urbánusok, jobboldaliak és baloldaliak külön szekértáborokba gyűlnek, hogy ne legyen a magyarnak nagyobb ellensége a másik magyarnál.

Fel kell most tennünk a kérdést: mi a teendő? Bele kell törődnünk mindenbe? Kell tennünk valamit, tudunk tenni valamit?

Nehéz a válasz. Majd egy évszázaddal ezelőtt, 1926-ban a kőszegi katonai alreál iskolában hasonló kérdésen gondolkodott a majdani nagy író, Ottlik Géza, a másik sorstragédia, Mohács kapcsán. Nézzük, ő mire jutott:

„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereségeket ünnepelni, de hát aki győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is.

Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Igen, ezt ma sem lehet szebben mondani. Mert a világot felosztó, határainkat rontó gőgös nagyhatalmak is követték elődeik sorsát. Hiába méricskélték a térképeket, aláztak meg nemzeteket, hazudták le a csillagokat: a könyörtelen idő igazságot tett fölöttük is. Már rég nem a világ urai ők, csak árnyékai önmaguknak. Hatalmuk elenyészett, terveik füstté váltak, gyarmatbirodalmuk megsemmisült. Bizony, már Transzjordánia is független azóta… S amire mi büszke daccal emlékezünk, a nagy háborút lezáró könyörtelen diktátumokra, arra már ők sem gondolhatnak diadallal, csak mélységes szégyenérzettel. Mert „békeművük” újabb, még kegyetlenebb háborút robbantott ki, újabb szenvedéseket okozott, s az általuk kreált mesterséges államok vagy kimúltak, vagy máig tele vannak megoldatlan feszültségekkel.

Mi pedig, a magyar nemzet, üzenjük nekik és utódaiknak, a régi és mai nagyhatalmaknak, a mindenféle Unióknak, hogy élünk és létezünk. Élünk és létezünk a saját hazánkban, amelyet nem tudtak megsemmisíteni. Mert országokat fel lehet darabolni, de hazát nem, mert azt a szívünkben hordozzuk. Államhatárokat át lehet firkálni, de a haza határait nem, mert azt Isten ujja rajzolta a térképre. Lehetünk polgárai több országnak – akár többszörösen is – de mindnyájan egy nemzetnek vagyunk a tagjai, a magyar nemzetnek, mely a saját ősi hazájában él, és már ezer éve túlél minden vihart. Túl fogja élni ezt is.

Magunknak pedig annyit üzenhetünk, hogy bíznunk kell önmagunkban és nem kell félnünk semmitől. Ne felejtsük el, miért jöttünk most össze: nem gyásznapra emlékezni, hanem a nemzeti összetartozást ünnepelni. Ha a nemzet összetart: nincs az a csapás, ami ledönthetne minket. A turáni átok csak egy mítosz, nem létezik – kivéve, ha mi magunk beteljesítjük. Ezért fel kell ismernünk a másikban a testvért, s a közös érdeket – a haza és a nemzet érdekét – minden más érdek fölé kell helyezni. „Salus Rei Publicae suprema lex esto.” „A köz üdve a legfőbb törvény.” Semmi nem állhat fölötte – sem párthűség, sem gazdasági érdek, sem egyéni ambíció. Mi, akik ma itt élünk magyarként a Kárpát-medencében, valamennyien annak köszönhetjük létezésünket, hogy elődeink mindig, a legnehezebb időkben is itt maradtak és felnevelték gyermekeiket, a mi őseinket. Közülük egy sem ment el egy gazdagabb országba, mondván, hogy „itt nem lehet megélni”. S a nagy többség soha nem lett idegen eszmék, idegen érdekek, idegen hódítók szekértolójává. Császárok és szultánok, diktátorok és pártfőtitkárok csillaga fölszállt és lehanyatlott, s noha mindig voltak néhányan, akik a zsoldjukba álltak, a legtöbben csak szántottak-vetettek és nevelték a gyermekeiket. S ők voltak a legbölcsebbek és a legbátrabbak. Ők az igazi hősök, miattuk éltük túl a világot felforgató viharokat. Nekünk is olyanokká kell válnunk, mint ők voltak. Ez ma nem nehéz – csak élni kell és dolgozni, gyarapodni javakban és tisztességben, szeretni a nemzetet és a hazát, s erre nevelni gyermekeinket is. Ha mindnyájan így teszünk, megvalósul a nemzet egysége, s összenő, ami összetartozik. Talán arra valók a történelmi viharok, hogy ezt fölismerjük, s bölcsebbé és erősebbé váljunk általuk. Azt mondják, Isten azokat sújtja, akiket szeret – ha ez igaz, akkor minket nagyon szeret.

Hallgassuk meg, hogy ír erről a nagy pap-költő, Sík Sándor Zrínyi harmadik éneke című Kölcsey-parafrázisában, s szavai adjanak nekünk reményt és bátorítást:

Könyörülő Krisztus, mi kemény kőszálunk,
Mi egy bizodalmunk, irgalmadra várunk.
Ki, mikor apáink elhívetlenültek,
Rájuk ama kontyost ostorodúl küldted-
Most is, Uram, most is, alázattal kérünk:
Hogy friss iramattal ébredjen a vérünk,
Régi, nemes kincsünk tovább ne veszítsük,
Kemény koponyánkat magasba feszítsük,
Hitványt, nyomorúltat vessünk ki közűlünk,
Kardot, ekét, tollat hogy megköszörűljünk,
Háromszor zuhintsuk bánattal a mellünk,
Higgyük nehéz hittel, hogy eztán is kellünk,
Hogy értsük örömmel új idők új lelkét,
Lélekkel a lelkünk hogy újra beteljék,
Hogy ama nagy tűzláng gyújtsa ki szemünket:
Könyörülő Krisztus, verj meg Uram minket!

Fotó: Bacsa Vilmos, forrás: Gyulai Hírlap

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..