SAJTI IMRE: pesti őrszemesből békési főrendőr

A gyulai megtorlások katonai ügyészéből előbb Békés megyei állambiztonsági alvezető, majd rendőrfőkapitány-helyettes lett. Ő talán megbánta, amit tett.

Az 1927-ben Sarkadon született Sajti Imre felmenői két nemzedékre visszamenőleg cukorgyári munkások voltak, elődei foglalkozását ő is folytatta szülővárosában. 1945 augusztusában Budapestre ment és rendőrnek állt, a kommunista pártba egy év múlva lépett be. Eleinte a Nagykörúton szolgált őrszemesként, majd az angyalföldi kapitányságra került. Elvégezte a tiszthelyettesi iskolát és a rendőrtiszti akadémiát, így 1949-ben alhadnagyi rendfokozattal véglegesítette az akkori belügyminiszter, Kádár János. A tárcához került, ahol egészen 1953-ig főhadnagyként az ügyészi csoport előadója volt.

Bár arról nincs információ, hogy leérettségizett volna, személyes elmondása szerint a forradalom alatt félbeszakadt jogi tanulmányait 1957-ben fejezte be, majd bírói és államügyészi képesítést szerzett. Mégis, már jóval ezelőtt, 1953 szeptemberétől átkerült a Legfőbb Ügyészséghez. Jogi végzettség nélkül két éven keresztül a XIX. kerület vezető ügyésze volt. 1955-ben megyéjébe helyezték vissza: egészen 1960-ig városi és járási vezető ügyészként dolgozott Gyulán. Ez az időszak Sajti életpályája fordulópontjának bizonyult. 1956 októberében a gyulai forradalmi tanács felfüggesztette, s novemberben (1958-as minősítése szavaival élve) „jelentkezett a katonai karhatalmi alakulathoz, ahol mint katonai ügyész igen hathatósan működött közre az ellenforradalom felszámolásában. Több esetben látta el a vádképviseletet statáriális tárgyalás alá kerülő ügyekben.” A rögtönítélő szakaszban történt hathatós közreműködés után korábbi hivatalát 1957 márciusában vette át ismét. A még mindig csak harmincéves Sajti a kádári megtorlás kezdetekor már maga mögött tudhatott egy rendőrtiszti, egy kerületi és városi-járási vezető közvádlói pályaszakaszt, továbbá volt karhatalmista és katonai ügyész.

Mányi Erzsébet és Farkas Mihály

Sajti képviselte a vádat a megye életét megrázó Mányi–Farkas-ügyben (Németh Csaba: Miért halt meg Mányi Erzsébet? In.: A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 36. 2012. 205–236). A forradalom leverése után is nyugtalan Gyulára 1956. december 17-én vezényeltek karhatalmi egységet, amely a letartóztatottak kiszabadítására készülő tömeget szétkergette. Az ellenállók egyike, Mányi Erzsébet 15 társával – köztük Farkas Mihálykatonatiszttel együtt – másnap Gyulaváriba ment, ahol a fiatal lány beszéde után fegyverszerzés céljából betörtek a határőrlaktanyába, hogy védekezhessenek a karhatalmisták ellen. Harcállást is foglaltak, de Nádházi János, a gyulai Forradalmi Bizottság volt elnökének kérésére mégis letettek a támadásról. A szegedi rögtönítélő katonai bíróságnál ítélkező Mátyás Miklós hadbíró által vezetett perükben a katonai ügyészi feladatokra Sajtit kérték fel, aki vállalta a megbízatást. A megtorlás ekkor érvényes gyakorlatában ilyen esetben statáriálisan jártak el, így az 1957. január 8-án Békéscsabán – Münnich Ferenc nyomatékosító részvétele mellett – zajló tárgyalást csak első fokon és kizárólag halálbüntetésre lehetőséget adva tárgyalták. Példát statuáltak: az első és másodrendű vádlottat, a 19 éves Mányi Erzsébetet és a 28 éves Farkas Mihályt február 2-án végezték ki. A per tanácsvezetőjét az általa meghozott 17 halálos ítélettel dobogós hely illeti abban a sorban, hogy ki volt a legtöbb hőst kivégeztető hadbíró.

Az 1957-es kivégzés híre egy emigráns lapban (Szabad Magyarság, 1957. február 14. 9. oldal)

Sajti idézett minősítése szerint „amiért az ellenforradalmárok részéről személyes sérelem érte, egyes személyekkel szemben egy kis bosszúvágy is fűtötte, ezért nem minden esetben maradt tárgyilagos”. Gyulai ügyészi pozícióját immár visszavéve rendelte el a nyomozást 1957 májusában a város forradalmi bizottságának tagjai ellen, akik annak idején megfosztották tisztségétől. A Nádházi János és társai elleni eljárás megindítását többek között olyanokkal indokolta, hogy a nevezettek „tömegével váltották le a népi demokratikus rendszerhez hű kommunista vezetőket és kommunistákat[tehát őt is – a szerző]. A leváltott személyek helyére levitézlett elemeket és más ellenforradalmi személyeket állítottak be. […] Üldözték a kommunista és népi demokráciához hű személyeket.” (Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban. II/2. kötet, Gyula, 2007. 604.) A mindezeket tükröző vádiratot összeállító ügyész intenciói alapján elsőfokon újfent a Mátyás-tanács döntött. A következő évben másodfokon befejezett eljárásban végül nem született halálos ítélet. Már idézett jellemzése szerint Sajti az „ellenforradalmárok” üldözésében nem mindig volt következetes, elérte például, hogy Simonyi Imrét, a gyulai forradalmi napok újságíróját elengedjék, amiről az érintettel az ezredfordulónbeszélgetést is vállalt.

1960 legvégétől egy évtizeden keresztül a Békés megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztályának állambiztonsági alosztályát vezette; ez idő alatt fokozatosan feljebb lépett a ranglétrán, így itteni pályafutását őrnagyként fejezte be. 1961-ben kinyomozta Keve Mihály gyulai honvéd karhatalmista 1957. februári meggyilkolásának körülményeit, sőt a bűnügy felderítésének történetét is megírta, ráadásul a korábbi nyomozómunkával szemben igen kritikus hangvétellel (A kondorosi ellenforradalmi gyilkosság felderítésének tanulságai. In.: Belügyi Szemle, 1963/2). A forradalom leverését követő évben a hatóságok igen hamar le akarták zárni az ügyet, a tárgyilagosságot teljesen mellőző slendrián nyomozás során „számos körülmény tisztázatlan maradt”, és a környék egyik forradalomban résztvevő gazdájára próbálták kenni az esetet, amellyel csúfos kudarcot vallottak. A hatóságok tekintélyét megtépázó fiaskó után jött Sajti, és két lakossági bejelentés után újra elővette az ügyet. A cikkben bemutatott profi nyomozómunka eredményeként kiderült, és ennek a szerző is hangot adott, hogy egyfelől politikai indítéktól független rablógyilkosság történt (a három tettes pisztolya miatt ölte meg Kevét, amellyel postát akartak rabolni), másfelől a karhatalmistát híresen erőszakos embernek ismerték a környéken, aki bosszút állni ment Kondorosra.

Az alosztályvezető 1969-ben újabb meglepő írást tett közzé (Hozzászólás a „Gondolatok a beat-nemzedékről” című cikkhez. In.: Belügyi Szemle, 1969/7), amelyben leszögezte, hogy a beat-mozgalom „nem egyértelműen negatív jelenség” s vele kapcsolatban a „megalapozatlan általánosítás beláthatatlan következményeket hozhat”, amely éppenséggel a fiataloknak árt a legtöbbet. A cikkben egyébként feljebbvalója, a III/III első alosztályát vezető Bárdos József rendőr alezredes vonalas véleményét vitatta.

A cikk megjelenése után egy évvel állambiztonságiról visszahelyezték rendőri vonalra: 1970 novembere és 1982 szeptembere között a Békés megyei rendőrfőkapitány közlekedési helyetteseként szolgált. Tisztségéből kifolyólag főleg a közúti forgalom biztonságának javításán dolgozott (ez a sajtóbeszámolók szerint sikerült is), de a megye cigány lakosságának helyzetét is szívügyeként kezelte. Egy újabb, érdekes kijelentéseket is tartalmazó (társszerzős) írásában (A cigány lakosság bűnözésének helyzete Békés megyében. In.: Belügyi Szemle, 1972/9) az szerepel, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága vonatkozó határozata szerint sok minden történt ugyan, de „tíz év után […] állami intézkedéseink nem hozták meg a kívánt eredményt.” A részletes és nem pártízű számvetésben Sajti igencsak korszerűnek számító – ráadásul csak kis részben rendőrségi – lépéseket javasolt megtenni azért, hogy tovább javuljon a helyzet; amit így jellemzett: „Békés megyében […] a cigány lakosság 30%-a illeszkedett be a társadalmunkba, ezekkel probléma nincs, hátrányos megkülönböztetés nem éri őket […] Békés megyében a cigánybűnözés az [országos] átlag alatt van.” A kor bevett rendőrségi zsargonjától eltekintve az általa javasolt „türelmes intézkedések” korántsem a szomszédos „Pol Pot megye” (ti. a Komócsin-klán által uralt Csongrád) politikai hangulatát idézték. Sajti idejéből ekkoriban futotta kutatásokra is: 1970–71-ben feldolgozta a Békés megyei rendőrség 1944/45-ös újjászervezésének történetét. 1971-től pedig helyet foglalt a megyei tanácsban, és hivatalból tagja volt a főkapitányság MSZMP-szervezete végrehajtó bizottságának is.

1945-től 1982-ig összesen 14 kitüntetést kapott, amelyek között ott volt az „ellenforradalom” leveréséért 1957-ben megadományozott Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem és a nyugdíjba vonulásakor kiérdemelt Vörös Zászló Érdemrend is. Ezredesi rendfokozattal történt nyugdíjazása után a megyei közélet aktív tagja maradt: elnökölte a megyei tanács igazgatási és jogi bizottságát, úttörőavatáson vett részt, protokolláris feladatokat látott el, s – mondhatni egy tipikus nyugalmazott rendőrtiszthez illően – népes családjának, a hobbikertészetnek és a vadászatnak élt. Politikai aktivitásának nincs nyoma, de a rendszerváltoztatás előestéjén, 1989 májusában a Békés megyei MSZMP-értekezleten békéscsabai küldöttként avíttasan azt javasolta, hogy a Központi Bizottság figyelmét hívják fel a Munkásőrség szerepének meghatározására (a szervezetet fél év múlva oszlatták fel a „négyigenes” népszavazás eredményeként). Decemberben lemondott bizottsági elnöki pozíciójáról. 1998-ban – amikor már szűk évtizede tudni lehetett 1956/57-es szerepéről – elismerést kapott a megyei közlekedési tanács egykori megalakításáért kései utódjától (Békés Megyei Hírlap, 1998. november 25. 3). Attól az Ábrahám Béla rendőr ezredestől (beosztása szerint a megyei főkapitányság közbiztonsági igazgatójától), akit 2000-ben zsarolás gyanújával vettek őrizetbe, de a megyei maffia-ügyekben is felmerült az érintettsége.

Sajti Imre békési rendőrfőkapitány-helyettes 1981-82-ben

A lassan kilencvenéves, sokrétű pályát magáénak tudó volt (katonai) ügyész ma is Békéscsabán él. Több alkalommal beszéltünk vele telefonon, amelynek során mindvégig segítőkész volt. A kérésére elküldött kérdésfelsoroló e-mail-re azonban nem érkezett válasz.

1957-ben személyesen vett részt az általa indítványozott két kivégzésen, amelyet – mivel a honvédek nem voltak hajlandók teljesíteni – helyi pufajkások géppisztoly-sorozattal hajtottak végre. 1989-ben nem minden megbánás nélkül a következőket nyilatkozta: „A rögtönítélő bíróság kezét a büntetőpolitikai irányítás a statáriummal megkötötte: a fegyveres szervezkedés vezetőivel szemben halálbüntetést írt elő alkalmazni. […] Én személy szerint ma is nagyon sajnálom azokat a fiatalokat. A szüleik akkor naponta jöttek hozzám sírva. Van lelkiismereti problémám azóta is, de statárium volt, nem tehettem mást, hittem a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban. […] A statáriális törvények szerint jártunk el […] De nem kellett volna kivégezni a halálraítélteket. Mai fejjel […] természetesen én is másként látom az akkori eseményeket. A döntést viszont nem az ügyész, hanem a […]bíróság hozta.” (Népszabadság, 1989. június 10. 23.) Hogy a puszta „parancsra cselekedtem” típusú védekezés helyett a részleges megbánás mennyit nyom a latban, a legvégén biztosan kiderül.

Forrás: http://latoszogblog.hu/blog/sajti_imre_pesti_orszemesbol_bekesi_forendor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*