máj 23

Röplapok Gyulán – 1956

Gyula város dolgozói! Drága magyar testvérek!
1956. okt. 27.
Gyula Forradalmi Bizottsága

Követeljük!
1956. okt. 27.
Gyulaváros hazaszerető népe

Üzemek, vállalatok és pártok részére!
1956. nov. 30.
Gyulai Munkástanács Elnöksége

Gyula város földművelői! Termelők!
1956. nov.
Gyula város Forradalmi Nemzeti Bizottsága

Követeljük!
1956. okt. 27.
Gyulaváros hazaszerető népe

Forrás: mek.oszk.hu

máj 23

dr. Erdmann Gyula – 1956 Gyulán

Az 1956. október 23-i események, a forradalom, a fegyveres harc híre lassan, akadozva érkezett vidékre, különösen a messze fekvő térségekbe, mint Békés megye is. Az akkori hírközlés lassú, homályos és ellentmondó információiból nehéz volt a tényeket kihámozni.

Az október 25-én délelőtt történt Parlament előtti, több mint száz fegyvertelen áldozatot követelő gyilkos ÁVH-s sortűzről (pl.) hallgattak az újságok, de a rádió is. Két-három nap viszont már elegendő volt ahhoz, hogy kialakuljon a viszonylag tiszta kép, amit vasutasok, hazaérkező, ingázó munkások, egyetemisták tettek még egyértelműbbé. A forradalom – bár nem volt előzmények nélkül – váratlan hirtelenséggel lepte meg, döbbentette meg az embereket. 26-án és 27-én mindenhol kisebb-nagyobb csoportokban cseréltek információkat, gondolatokat. A diktatúra sötét, lelket ölő évei után feléledt a remény, a bizakodás, annál is inkább, mert az akkori magyarság még lélekben nem adta fel a függetlenség és a demokrácia iránti vágyát, hitét. És az alkalom elkövetkezett. A szeretett földtől megfosztott, tsz-be pofozott, tagosításokkal kisemmizett, fizikai-lelki terror révén nincstelenné süllyesztett parasztok, üzletükből, műhelyükből kiebrudalt kiskereskedők, iparosok, a másodosztályú társadalmi alakulattá leminősített, alulfizetett és megfélemlített értelmiségek, adópréssel, gyenge bérekkel, további fizetést kitevő és kötelező békekölcsön jegyzéssel, létminimumhoz, vagy az alá kényszerített emberek sokasága, a rosszul fizetett és szinte teljesíthetetlen normákkal sanyargatott munkások a tehetetlenségből és mindennapi megalázottságukból kiemelték fejüket, felcsillanó szemmel néztek össze, mélyet lélegeztek a frissülő levegőből, és egy-két nap alatt üzemtől állami gazdaságig, falutól városig átvették a vezetést, elküldték rákosista igazgatóikat, vb-elnökeiket, s helyükbe a bizalmat élvező, köztiszteletben álló embereket állítottak. Egy láthatatlan rendező működött itt, és csodát tett. A forradalom vidéken – igen kevés kivétellel – gyorsan és ellentmondás nélkül foglalta el a pozíciókat.

Voltak azonban komoly veszélyek is. Az emberekben szunnyadó, hamu alatt parázsló sérelmek és sebek természetesen felizzottak. Alig volt család, akit ne ért volna Rákosiék 8-9 éve alatt sérelem, amelyek tagjaiból, vagy barátaiból-ismerőseiből nem vitt volna el valakiket az ÁVH, melye közül egyesek soha, többen pedig testben-lélekben megnyomorítva kerültek elő. Az embertelen terror mindenkiben súlyos nyomokat hagyott, és ezek az emberek mentek ki az utcákra, csoportosultak a tereken, s elég lehetett egyetlen radikális szónoklat, és akár kommunista ellenes pogromra is sor kerülhetett. Ilyen helyzetben döntő volt az, hogy a helyi közösség, egy-egy falu vagy város polgárai között akadtak-e olyanok, akik képesek voltak sokasághoz bölcsen, higgadtan, mérséklően szólni, őrizni a békét és a rendet, meggátolni a jogos forradalom elfajulását.

Békés megye népe jól vizsgázott, mindenhol előkerültek azok, akik képesek voltak úrrá lenni a helyzeten. A megyében a forradalom gyorsan, de emberélet sérelme, bármiféle bosszú, egyéni leszámolás nélkül diadalmaskodott, és az új vezetők meglepő módon tudták kézben tartani és intézni a közügyeket. A sok-sok érthető indulat ellenére az egész megyében alig volt 15 párttitkár vagy ÁVH-s, esetleg begyűjtési előadó, akit megvertek, megpofoztak. Őket is az esetek zömében gyorsan kimentették a józanabbak.

Gyula különösen szerencsés volt. Akadt egy remek, mondhatni zseniális ember, nevezetesen szabómester, aki született politikusként, szónokként, higgadt vezetőként percek, órák alatt kivívta a közbizalmat és végig a lehetséges maximumot teljesítve remekelt, a városok lakóiból is a jobbik énjüket csalva elő.
Olvasd tovább

máj 14

Terror Háza Múzeum – Budapest

A Terror Háza Múzeum a 20. századi diktatúrák áldozatainak emlékére létrehozott múzeum Budapesten, az Andrássy út 60. szám alatt.

Negyvenhat évnek kellett eltelnie, hogy az Andrássy út 60., ez a neoreneszánsz épület valóban újjászülethessen. A kommunista államot ezernyi ártatlan ember szenvedése és erőszakos halála árán védelmező hatóság csupán 1956-ban hagyta el a Budapest szívében, annak is legszebb sugárútján pompázó palotát. Ez az épület sokszorosan összetett szimbólum: itt fészkelték be magukat a nemzetiszocialista mérget okádó nyilasok, akik 1944 telén e ház pincéjében több száz zsidó honfitársunkat kínoztak meg, és itt rendezkedtek be 1945-ben a szovjet tankok védelmében érkező magyar kommunisták. Sztálin leghűségesebb követői cinikus tudatossággal választották a nyilasok elhagyott székházát, hogy immáron nem faji, hanem osztályalapon határozzák meg azt, ki tekinthető bűnösnek, kinek kell szenvednie és pusztulnia. A szenvedés karmestereinek különböző elnevezéssel, de ugyanazzal a céllal működő hatósága csupán a magyarok 1956-os szabadságharca és forradalma után kényszerült elhagyni az épületet. Addigra annak minden köve annyi emberi szenvedést szívott fel magába, hogy lehetetlenné vált az Andrássy út 60. más funkcióval való megtöltése. Az épületben létesült múzeum és kiállítás így válhatott a rendszerváltozás utáni magyar demokrácia legerősebb szimbólumává. Amikor 2002 februárjában az emlékhelyé, valódi emlékművé átalakult Terror Háza Múzeum megnyitotta kapuit, magyarok százezrei gyűltek össze előtte. Mert bár megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, 2002-ben létrejött a közös emlékezés helye, az a kiállítás és közösségi tér, amely friss levegőként érte a magyar történelmi emlékezet sebeit. A hallgatás évtizedei után létrejött az a hely, amely eleven mementóként végre nevén nevezi közös történetünk szereplőit, az áldozatokat és a tetteseket. Kimondani a kimondhatatlannak tűnőt, nevet adni a megnevezhetetlennek tűnőnek, e nélkül nem létezhet újjászületés.

Olvasd tovább

máj 06

1956. november 4. után

A változatlan szellemben megjelenő Gyulai Hírlap is határozottan a forradalmi eszmék mellett állt.

A képeken Farkas Mihály és Mány Erzsébet, a december 17-i megmozdulás mártír szereplői.

Az 1956-os forradalom kronológiájából két dátum rögzült különös erővel a nemzeti emlékezetben: október 23-a a kezdet, november 4-e a vég terminusának számít. Az elsőhöz a mosolyogva vonuló fiatalok arca, a kibomló lukas zászló látványa társul, az utóbbihoz Nagy Imre drámai szózata. Az elmúlt években megjelent forráskiadásoknak köszönhetően ma már jól tudjuk, hogy a szovjet tankok bevonulása ugyan megpecsételte a forradalom sorsát, de az ellenállás nem szűnt meg, a forradalmi szervezetek akciói, a tömegmozgalmak december közepéig tartottak.

Így történt ez Gyulán is, a Forradalmi Bizottság november 4-e után is működött tovább. November 11-én összeült ugyan a városi tanács végrehajtó bizottsága, de az ülésen meghívottként részt vett Nádházi János, a Forradalmi Bizottság elnöke és több tagja is. A VB-elnöke hangsúlyozta, hogy „a forradalmi bizottság jó munkát végzett, mert ezekben a nehéz időkben senkinek nem történt bántódása”. Tulajdonképpen kettős hatalom alakult ki: a kommunista erők lépésről lépésre próbálták pozícióikat visszaszerezni, de tekintélye és befolyása még mindig a forradalmi bizottságnak volt. A változatlan szellemben megjelenő Gyulai Hírlap is határozottan a forradalmi eszmék mellett állt. Megnőtt a munkástanácsok szerepe, sok helyen sztrájkoltak, keresték az ellenállás lehetőségeit. November 20-án küldöttség utazott Budapestre, hogy ismertessék a kormánnyal a gyulaiak és békéscsabaiak 12 pontba foglalt követeléseit. Az első számú követelés a szabad választások mielőbbi megtartása volt.

December 6-án – a fővárosi demonstrációkkal párhuzamosan – két nagyszabású megmozdulás is lezajlott a városban. Délelőtt a városháza előtt hét-nyolcezer ember gyűlt össze, „hogy néma tüntetéssel fejezzék ki, továbbra is kitartanak a nemzeti követelések mellett”. Ekkor mondott beszédében Nádházi János még a következőképpen fogalmazott: „Forradalmunk immár elmúlt egyhónapos…” Ugyanezen a napon délután zajlott le az úgynevezett „fekete kendős” tüntetés, amelyet egy szervezésben jártas, szociáldemokrata munkásnő, Sárdi Mártonné irányított. A város nagyobbik részét érintő nagy demonstrációk mellett egyre elkeseredettebb küzdelem zajlott a vállalatoknál, intézményeknél. A munkástanácsok képviselői próbálták megtartani irányító pozíciókat. – Akik valamelyest ismerték a hatalmi politika játékszabályait, bizonyosan tudták, hogy a küzdelem elveszett, de sokan reménykedtek abban, hogy az ellenállásnak lesz eredménye, a sztálinista rendszer már ismert formában való visszatérését megakadályozhatják.
Az utolsó felvonás december 17-én zajlott le: a karhatalmisták ekkor vonultak be a városba, hogy – brutális eszközöket alkalmazva – demonstratívan „rendet csináljanak”. Ám még ez az akció is ellenállást váltott ki, ellenőrizhetetlent hírek terjedtek arról, hogy fiatalokat fogdosnak össze, akiket majd a Szovjetunióba visznek. A hasonló ijesztő hírek indították a gyulavári fiatalok egy részét arra, hogy 17-én este a gyulavári határőrségről fegyvert szerezve a híddal szemben védelmi pozíciót foglaljanak el. Noha az egész kísérlet mindössze néhány óráig tartott, s úgy végződött, hogy az idősebbek bölcs tanácsára hallgatva a fegyvereket hiánytalanul visszaszolgáltatták, mégis ez az akció teremtett alkalmat a halálos ítéletekkel járó látványos megtorlásra.
Október 23-a Budapest napja volt, a vidék napok múltán mozdult meg, de hogy milyen fokon azonosult a forradalommal, azt legerőteljesebben a november 4-e után történtek mutatják.

Forrás: Erdész Ádám, ANNO GYULA, 2011. december 21. 10:00