A változatlan szellemben megjelenő Gyulai Hírlap is határozottan a forradalmi eszmék mellett állt.
A képeken Farkas Mihály és Mány Erzsébet, a december 17-i megmozdulás mártír szereplői.
Az 1956-os forradalom kronológiájából két dátum rögzült különös erővel a nemzeti emlékezetben: október 23-a a kezdet, november 4-e a vég terminusának számít. Az elsőhöz a mosolyogva vonuló fiatalok arca, a kibomló lukas zászló látványa társul, az utóbbihoz Nagy Imre drámai szózata. Az elmúlt években megjelent forráskiadásoknak köszönhetően ma már jól tudjuk, hogy a szovjet tankok bevonulása ugyan megpecsételte a forradalom sorsát, de az ellenállás nem szűnt meg, a forradalmi szervezetek akciói, a tömegmozgalmak december közepéig tartottak.
Így történt ez Gyulán is, a Forradalmi Bizottság november 4-e után is működött tovább. November 11-én összeült ugyan a városi tanács végrehajtó bizottsága, de az ülésen meghívottként részt vett Nádházi János, a Forradalmi Bizottság elnöke és több tagja is. A VB-elnöke hangsúlyozta, hogy „a forradalmi bizottság jó munkát végzett, mert ezekben a nehéz időkben senkinek nem történt bántódása”. Tulajdonképpen kettős hatalom alakult ki: a kommunista erők lépésről lépésre próbálták pozícióikat visszaszerezni, de tekintélye és befolyása még mindig a forradalmi bizottságnak volt. A változatlan szellemben megjelenő Gyulai Hírlap is határozottan a forradalmi eszmék mellett állt. Megnőtt a munkástanácsok szerepe, sok helyen sztrájkoltak, keresték az ellenállás lehetőségeit. November 20-án küldöttség utazott Budapestre, hogy ismertessék a kormánnyal a gyulaiak és békéscsabaiak 12 pontba foglalt követeléseit. Az első számú követelés a szabad választások mielőbbi megtartása volt.
December 6-án – a fővárosi demonstrációkkal párhuzamosan – két nagyszabású megmozdulás is lezajlott a városban. Délelőtt a városháza előtt hét-nyolcezer ember gyűlt össze, „hogy néma tüntetéssel fejezzék ki, továbbra is kitartanak a nemzeti követelések mellett”. Ekkor mondott beszédében Nádházi János még a következőképpen fogalmazott: „Forradalmunk immár elmúlt egyhónapos…” Ugyanezen a napon délután zajlott le az úgynevezett „fekete kendős” tüntetés, amelyet egy szervezésben jártas, szociáldemokrata munkásnő, Sárdi Mártonné irányított. A város nagyobbik részét érintő nagy demonstrációk mellett egyre elkeseredettebb küzdelem zajlott a vállalatoknál, intézményeknél. A munkástanácsok képviselői próbálták megtartani irányító pozíciókat. – Akik valamelyest ismerték a hatalmi politika játékszabályait, bizonyosan tudták, hogy a küzdelem elveszett, de sokan reménykedtek abban, hogy az ellenállásnak lesz eredménye, a sztálinista rendszer már ismert formában való visszatérését megakadályozhatják.
Az utolsó felvonás december 17-én zajlott le: a karhatalmisták ekkor vonultak be a városba, hogy – brutális eszközöket alkalmazva – demonstratívan „rendet csináljanak”. Ám még ez az akció is ellenállást váltott ki, ellenőrizhetetlent hírek terjedtek arról, hogy fiatalokat fogdosnak össze, akiket majd a Szovjetunióba visznek. A hasonló ijesztő hírek indították a gyulavári fiatalok egy részét arra, hogy 17-én este a gyulavári határőrségről fegyvert szerezve a híddal szemben védelmi pozíciót foglaljanak el. Noha az egész kísérlet mindössze néhány óráig tartott, s úgy végződött, hogy az idősebbek bölcs tanácsára hallgatva a fegyvereket hiánytalanul visszaszolgáltatták, mégis ez az akció teremtett alkalmat a halálos ítéletekkel járó látványos megtorlásra.
Október 23-a Budapest napja volt, a vidék napok múltán mozdult meg, de hogy milyen fokon azonosult a forradalommal, azt legerőteljesebben a november 4-e után történtek mutatják.
Forrás: Erdész Ádám, ANNO GYULA, 2011. december 21. 10:00
