Sze 21

Elbúcsúztunk Bay Mihály egykori 56-os hős gyulai polgártól, aki 91 éves volt.

Ő életében bátorságról, tisztességről, hazaszeretetről, szabadságszeretetről, emberségről tett valódi tanúbizonyságot. Isten nyugosztalja.
Tisztelet még sokáig a gyulavári hősnek, a Körös – hídnál fegyverrel felálló, Gyulavárit védelmező szándékú bajtársi közösség egykori tagjának.

Gyula, 2022. szeptember 20. Református Új-temető.

A családtagok mellett az Október 23. Alapítvány kuratóriuma részéről tisztelettel megjelent Dávid Péter, Bagyinszki Zoltán és Domokosné Szántó Gyöngyike.

A várost képviselte dr. Görgényi Ernő polgármester úr, a megyei POFOSZ vezetését pedig Vánsza Pál barátunk.

Fotó: Bagyinszki Zoltán

aug 31

Bandi bácsira emlékeztünk.

Bandi bácsira emlékeztünk. Mert Gyula város 1956-os polgármesterét mindenki Bandi bácsiként ismerte, és mindenki úgy emlékszik rá, mint életvidám, jó humorú, mindenkivel barátságos emberre, aki ráadásul olyan magával ragadón tudott a forradalom gyulai eseményeiről mesélni, hogy öröm volt hallgatni! 2022. augusztus 26-án Gyula Város Önkormányzatának és az Október 23. Alapítványnak a nevében Bagyinszki Zoltán, Dávid Péter és Pataky László, az alapítvány kuratóriumának tagjai koszorút helyeztek el Bandi bácsi sírjánál az Óbudai temetőben. Az emlékezést rövid séta egészítette ki, lévén a kuratóriumi tagok Sinkovits Imre és Bibó István sírját is felkeresték. Ők szintén kötődnek az ’56-os forradalomhoz, hiszen előbbi október 23-án, a Petőfi-szobor előtt szavalta el a Nemzeti dalt, utóbbi Nagy Imre kormányának államminisztere volt. A koszorúzás és a temetői séta mellett természetesen helyet kapott a régi idők felelevenítése, amikor még Bandi bácsi köztünk volt, ez az életvidám, jó humorú, mindenkivel barátságos, különleges ember.

Dávid Péter
elnök

aug 20

Fekete Pál temetése

2022. augusztus 12-én Szegeden búcsúztunk el Fekete Páltól, az 1956-os forradalom ikonikus békéscsabai alakjától. A forradalom Békéscsabán és környékén neki és az általa vezetett Forradalmi Tanácsnak köszönhetően békésen zajlott le. A forradalom leverése után működését mégis börtönbüntetéssel torolták meg. Csak 1963-ban, az amnesztia idején szabadult, de üldöztetésének ekkor sem volt még vége: őt és feleségét eltiltották a tanítástól. A rendszerváltás után több könyvet és tanulmányt is szentelt a forradalomnak és előadásokat is tartott a témáról. Nem véletlen, hogy Pali bácsi koporsóját egy 1956-os forradalomra utaló lyukas zászló díszítette.

Dávid Péter
elnök

jún 27

Nagy Imre koszorúzás


Vannak olyan kivételes emberek, akik a legnehezebb körülmények között is elvállalják a
legnehezebb feladatokat. Nagy Imre ilyen ember volt, hiszen a demokratikus átalakulást és az
emberi szabadságjogokat zászlójára tűzve a hidegháború ereje teljében lévő szuperhatalmával
kellett szembenéznie, amelynek ráadásul hazánkban is akadtak követői és kiszolgálói.
Döntése, hogy miniszterelnökséget vállal, hogy elismeri forradalomként az október 23-án
kirobbant eseményeket, hogy felveszi a harcot a szovjet megszállók ellen igazi emberi
nagyságra vall. A forradalmat leverő rendszer jeltelen sírba temette a titokban, 1958. június
16-án kivégzett Nagy Imrét. Csak a rendszerváltás időszakában, 1989-ben, a halálának napján
adhatták meg neki a végtisztességet.
Az Október 23. Alapítvány a kivételes ember emlékére koszorút helyezett el a gyulai
forradalmi emlékműnél.

Dávid Péter
elnök

jún 21

Nagy Imre évforduló – koszorúzás, emlékbeszéd Békéscsabán

Emlékbeszéd Nagy Imre halálának 64. évfordulóján

Tisztelt Megemlékezők!

„Hogyha a Föld Isten kalapja,…drága hazánk a legszebb bokréta rajta!”
Talán meglepő lehet, de ezt – beszéde zárásaként – Magyarország moszkovita-kommunista miniszterelnöke, Nagy Imre mondta – Petőfi szavára hivatkozva. Tette ezt 1954. október 23-án, az általa kezdeményezett Hazafias Népfront alakuló kongresszusán. A korabeli filmhíradó felvételről is érezhető, hogy a gondolatot Nagy Imre komolyan gondolta. (Később ezért a beszédéért elvtársai nacionalizmussal vádolták.)
Nem egészen négy év múlva, 1958. június 15-én Nagy Imre már egészen másféle, és egészen rövid beszédet mondott, amikor végső üzenetét olvasta fel, egy kis kockás füzetből. A halálra készülődött, tehát alaposan megfontolta, mit is fog mondani. Amit mondott, az utókor emberének – így nekünk is – szólt!
Melyek is voltak ezek a mondatok?
Az első így szólt: „ A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak és ezért a magam részéről – bár tudom, hogy fellebbezésnek helye nincs – elfogadni nem tudom.”
Világos beszéd, tartalma pontosan minősíti a halálos ítélet születésének körülményeit és hátterét és saját – ezekből következő – elutasító viszonyát hozzá. Arról viszont nem beszél, hogy pontosan tudja, hogy az ítéletet már a tárgyalás megkezdése előtt meghozták, mint ahogy azt is, hogy nem a bíróság, hanem Hruscsov, vagy Kádár, vagy a kettő együtt „ítélt”, és nem Vida Ferenc és bírótársai. ( Ma már tudjuk: Kádár Jánosnak volt ebben döntő szerepe és a szovjetek csak rábólintottak.) Nagy Imre természetesen teljesen tisztában volt a szovjet típusú perek lebonyolításának mikéntjével. Ezért sem kért beszéde végén kegyelmet, hisz tudta: elsőrendű vádlottként úgysem kap.
A második mondat a következő: „Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb, vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, és amelyek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell.”
Nagy Imre tehát ezzel minden 1956. október 23. utáni cselekedetét – még egyszer, utoljára – vállalja. Megtehette volna, hogy megtagadja a forradalom alatti döntéseit. Lemondhatott volna miniszterelnöki tisztségéről, önkritikát gyakorolhatott volna. Sokáig nyitva állt ez az út előtte, de nem ezt választotta. (Nem tette ezt meg 1955-ben sem, így azután akkor minden pozíciójától megfosztották, még a pártból is kizárták. Akkor még Rákosi Mátyás volt az ország tényleges vezetője.)
Nagy Imre emberi nagysága ebben a halálra is elszánt kitartásban bontakozik ki. A többpártrendszerű demokrácia, a független és semleges Magyarország követeléséhez való ragaszkodás egy internacionalista kommunista rendszer szemében megbocsájthatatlan bűn volt. Nem is volt rá bocsánat. Pedig tudjuk, hogy a forradalom első napjaiban Nagy Imre nem forradalmárként, hanem kommunista pártvezetőként cselekedett. Napokig tartott, amíg hívei rábeszélése nyomán először ellenforradalom helyett nemzeti demokratikus mozgalomnak, pár nap múltán pedig már forradalomnak minősítette a lezajlott eseményeket. (Említett hívei között egyébként ott volt városunk szülötte, Lőcsei Pál is, akinek emléktáblája a közelünkben található. Ő egyszer elmondta nekem, hogy eközben szinte futottak az Országház folyosóján Nagy Imre után, akit ők Imre bácsinak szólítottak.)
Ez a „nagy imrei fordulat” azonban nem változtat azon, hogy ő azért élete végéig megmaradt kommunistának. Igen figyelemre méltó ugyanakkor, hogy amikor az utókor várható felmentő ítéletéről beszél, akkor a magyar népet teszi első helyre és csak utána a nemzetközi munkásosztályt. Nagy Imre tehát itt már első helyen tekinti saját magát magyarnak és csak másodsorban kommunistának. Mert a kettő így sem zárja ki egymást!
Nagy Imre 3. mondata ez: „Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is.”
Nos, 1989-ben, a csodák évében, tényleg eljött ez az idő! Az egyik legmegrendítőbb élmény volt sokunk számára az a dokumentumfilm, amely nyomon követte Nagy Imre és a vele „eltemetett” Gimes Miklós és Maléter Pál holttestének régészeti módszerekkel történő feltárását a családtagok jelenlétében.
Majd követte ezt 56 mártírjainak újratemetése június 16-án, amely a rendszerváltás egyetlen katartikus eseménye volt.

Hogy Nagy Imre 1956-os szerepének, akkor felvállalt cselekedeteinek, benne a nemzet érdekében vállalt tetteinek emléke évtizedek múlva is élt, azt maga Kádár János is igazolta. Élete utolsó hónapjaiban, halálos betegségével küzdve lelkiismerete két olyan ember emlékével vívta a maga harcát, akiknek méltatlan halálában felelőssége volt: az egyik Rajk László, a másik Nagy Imre. Zavarodottan elmondott beszédében szerette volna elmagyarázni saját szerepét, saját döntésének hátterét, de ezt már nem sikerült elmondania. Elvitte a sírba…
( A jelenlévők egy része sírva hallgatta ezt a felszólalást…)
Nagy Imrét pedig úgy temették el újra, hogy még nem volt az ügye jogilag rendezve, azaz nem volt rehabilitálva. A sors furcsa fintora volt, hogy miközben a felmentő ítéletet a családtagok jelenlétében 1989. július 6-án a bíró felolvasta, a bírósági teremben egy kis papírcédula ment kézről kézre, amelyen ennyi állt: Kádár János meghalt. Az ő sorsa is beteljesedett! Drámai pillanat volt.
Talán itt, ekkor vált egyértelművé: mégiscsak Nagy Imre győzött! Hisz ő a forradalom első számú mártírja és Kádár János tette azzá. Nagy Imre nemzeti hős lett, Kádár elhunyt, rendszere rövidesen széthullott.
Jelképes történelmi pillanat is volt ez, mert ezután nincs visszatérés. Sem az 1956 előtti, sem az 1956 és 1989 közötti rendszerhez. Ezek egyszer és mindenkorra elmúltak, a történelem süllyesztőjébe kerültek. A történelem – a maga módján – igazságot szolgáltatott!
Őszintén remélem, hogy sem Rákosi Mátyásnak, sem Kádár Jánosnak sem az eszméi, sem a rendszere, sem a módszerei soha többé nem fognak újjáéledni Magyarországon!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Írta és felolvasta Komáromi István, az Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium címzetes igazgatója, történelem-földrajz szakos tanár

Békéscsaba, 2022. június 16.